Behúzódós november

Pálffy Lajos - 2017. december 11. 10:31

Novemberben falun a földművesek általában ott folytatták, ahol októberben abbahagyták. Mármint a munkát a ház körül és a földeken. Mert nem mindenki végzett október végére a trágyázással és a szántással, amit be kellett fejezni még a novemberi esők előtt. De volt még más munka is.

A novemberi paraszti munkát bemutató cikkhez a kiskunhalasi Fehér István fényképét választottam, aki minden bizonnyal ama 3000 férfi között volt, akiket Halasról a 30. gyalogezred kötelékében 1915-ben kivittek a frontra. Közülük ezren hősi halált haltak, miközben harcoltak talán Szerbiában, de az orosz és az olasz hadszíntéren is. Így hát vitézkedhetett serényen az akkor 30 éves Fehér István is kutya szerbek, a muszkák és a taljánok ellen, de aztán meg kellett újra fognia az eke szarvát. Amit aztán a fénykép tanúsága szerint 1954-ig, hetvenéves koráig el sem engedett. Öltözékéből, borotválatlanságából és hosszúra lenőtt hajából arra következtethetünk, hogy nem volt valami tehetős ember, tehát dolgoznia kellett, amíg csak a szervezete bírta.

Így hát szánthatott is novemberben még a képen látható tehénnel és annak párjával. Vagy marháit a trágyás szekér elé fogva még az őszi szántás előtt trágyát is hordott a földecskéjére, hogy legyen egy kicsit több a termés majd jövőre. Aztán az idős emberek már fázósak (ugyan a fénykép március elején készült, de a rongyos kabát állig van gombolva és a gallér is fel van hajtva), így ha még nem volt meg, novemberben már illett gondoskodni a tüzelőről is. Az is igaz, hogy az öregek akkoriban általában a kemencéhez, vagy sparherdhez közel húzódva, a konyhában aludtak, a főzéshez viszont már délelőtt be kellett gyújtani, így maradhatott egy kis meleg délutánra és a korán megjövő estére is. Novemberben a termények feldolgozása (pl.: káposztasavanyítás, kukoricamorzsolás) mellett megkezdődött a felkészülés a télre, az asszonyok ott szárogatták a kemence tetején a gyümölcsöt, Nyugat-Magyarországon pedig a kalákában „kiköpesztett”, héjától elválasztott tökmagot is. „Tökmagköpesztőbe” jellemzően az idősebb asszonyok jártak egymáshoz, hogy aztán a csontkeményre szárogatott héjatlan „szotyiból” még novemberben, vagy a tél elején elkészüljön a melegen sajtolt tökmagolaj, nem csak a prosztataproblémák megelőzősére, hanem fogyasztásra is.

A napok közben egyre rövidebbek lettek, már délután négy körül be kellett fejezni a kinti munkákat. Az idős emberek, a kiskunhalasi Fehér Istvánék is behúzódtak a konyhába, amely a két világháború között, és még azután is sokáig a családi élet központi tere volt. Meggyújtották a petróleumlámpát, de volt ahol csak a tűzhely ajtaját nyitották ki, az adott némi világosságot. Aztán bebújtak a nagy meleg dunyhák alá, és hamar elaludtak, mert kora reggel már várta őket a megszokott munka az állatok körül.

Borító: Régi falusi konyha kemencével és csikótűzhellyel (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)