Bell tiszteletes találmánya

Pálffy Lajos - 2021. július 23. 10:13

Ha már aztán kapát lehet a lovak után kötni, akkor ugye kaszát miért ne lehetne! Hát azért nem volt ennyire egyszerű ez a történet, hiszen, ha még egy nagyon éles valamit húzna is maga után a ló, akkor is letaposná előtte a kaszálni valót, az a valami pedig nem biztos, hogy vágna, inkább csak elcsúszna a gabona, pláne meg a fű felett, lelapítva azt.

Ha már aztán a cséplést és a kapálás is tudta valamilyen szinten gépesíteni az ember, az csak természetes, hogy a kaszálás nehéz munkáját is szerette volna állati erővel, mechanikus szerkezetekkel megoldani. Mert a kaszálás kemény munka volt, és nagy gyakorlottságot kívánt. Aki egyszer elsajátította a technikáját, az jól elboldogult, aki pedig mondjuk „erőből” vágott, az, ha nagyon izmos is volt, hamar kifulladt. A hatalmas uradalmi kaszálók pedig a kaszások seregét kívánták, hogy időben le legyenek vágva, ne rothadjon, vagy éppen száradjon meg lábon rajtuk a tavasz óta növekedő fű. Ezért is aztán épp a nagybirtokokon jelentek meg a szénakaszálásnál, és az aratásnál is az első, lóvontatta kaszálógépek.

Mechanikájuk az úgynevezett járókerekes meghajtásra alapult, tehát a két keréken guruló szerkezet egyik kerekén egy fogaskerék is volt, ami aztán rudas áttételekkel az egyik, felső kaszapengét vízszintes irányban mozgatta. Amely „fűrészes” háromszögletű vágófelületek sorát tartalmazó pengék pedig általában a szerkezet bal oldalán helyezkedtek el. Így aztán a lovak, és a kasza mindig a már lekaszált részen haladt, nem taposták le a levágásra váró füvet. Magát a szerkezetet, annak feltalálását Patrick Bell (1799-1869) skót tiszteletes nevéhez kötik. Aki 27 évesen, apja birtokán kísérletezte ki, rakta össze a fentebb említett mechanikát, vagy annak inkább egyik előzményét. Bell tiszteletes aztán nem feltalálóskodott tovább, hanem 1843-tól Dundee kikötővárosa felett, Carmyllie plébániáján szolgálta az Urat és a híveit. Az is hozzátartozik a történethez, hogy ő inkább az arrafelé is fáradtsággal járó aratások során akarta bevetni találmányát.

Amit így el kellett aztán látni egy „lapátokból”, hosszú, keskeny deszkákból kialakított terelővel, amely a gabonát a kaszához viszi. Ez a terelő forma a mai napig használatos a kombájnok orrán, a vágószekrényen, alakja sem sokat változott. A vágás során amúgy két acéllemez mozog, csúszkál vízszintesen egymáson, ez mai nyelven a rezgőkéses, avagy „alternáló” fűkaszának a lényege. Ami aztán a 19. század végétől a nagybirtokok, uradalmak mellett a tehetős parasztság körében is megjelenik.

De igazából sosem terjed el annyira, mint gondolnánk. Ennek oka részben a falusi szegénység, a napszámos munka olcsósága. Ugyanakkor az is gondot jelenthetett, hogy az egyenetlen talajú, hangyabolyos, vakondtúrásos, dimbes-dombos kaszálókon bizony ez a gépezet nem működött tökéletesen, sokszor nem a tövénél vágta el a füvet. Sokkal jobb hatásfokkal dolgozott az aratásban, a jóval egyenletesebb talajú parcellákon, ahol csak fel kellett szedni és kévébe kötni utána a levágott gabonát.

Borító: A hazánkban legelterjedtebb szerkezet (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)