Boris Vian két végén égetett gyertyája

Pálffy Lajos - 2020. március 10. 7:54

Éppen száz esztendeje látta meg a napvilágot Boris Vian, akit minden valamirevaló művésztojás, vagy humán entellektüel-jelölt olvasott hajdanán. Sokoldalú tehetség volt, talán leginkább zenész, de mégis mint író vált világhírűvé.

Bizony, tableteket és okostelefonokat bámuló, pöckölgető korunkban is elő-előfordul, hogy Boris Vian kötetet láthatunk a vonaton, a buszon, vagy éppen a metrón valakinek a kezében. Ez a valaki az esetek nagy százalékában középiskolába, felsőoktatásba járó, de nem éppen a legfrissebb divat szerint öltöző kamaszlány. Olyan valaki, akire hatott a szülői, tanári példa, és nem csak az öltözködésben, hanem az élet más viszonylataiban is. Például könyvet olvas, és még az is előfordulhat, hogy a kötelező lázadást kicsit félre téve, belelapoz azokba a művekbe, amit mondjuk a magyartanár ajánl, vagy valamelyik szülő az íróasztalára tesz. Amúgy Boris Viannal, és mondjuk mindjárt első két regényével, az 1947-es Venyigeszú és planktonnal, no meg a Tajtékos napokkal nem is jár rosszul. Mert a nyelvi nehézségeket leküzdve esetleg megismerheti azt, hogyan buliztak, szerettek azok a „féktelen” fiatalok a második világháború előtti, no és a háború utáni évek Párizsában. Mindezt pedig egy olyan ifjú előadásában, aki eme gyertyát a két végén égető társaság egyik központi figurája volt.

Pedig a Párizs külvárosában (Ville-d’ Avray) születő Boris Vian egy eléggé egzakt tudomány, a matematika tanulmányozásával indított, műszaki főiskolát végzett, és a párizsi szabványügyi hivatalban helyezkedett el. Ahol nyilván nem érezte jól magát, de azért addig bejárt dolgozni, míg írásaiból meg nem tudott élni. A hivatal porát és unalmát zenéléssel oldotta, megtanult trombitálni és zenekarával bárokban játszott jazzt. Később aztán énekelt is, és folyóiratokba zenei cikkeket, kritikákat írt, majd egy lemezkiadó művészeti vezetője is volt. Állítólag az 1926-os születésű, később nagy magasságokba emelkedő trombitással, Miles Davis-szel is szerepelt egy színpadon. De mégsem a zenéje által lett híres, hanem az állítólag kezdetben csak a társasága szórakoztatására szánt műveivel. Az első időkben egynémelyiket nem is igazán vállalva, Vernon Sullivan álnéven írta meg. Mint például a tényleg „kemény” Köpök a sírotokra címűt, amit 1949-ben be is tiltottak, majd 100 000 frank büntetéssel is sújtották a szerzőt.

Akire azért nem eme mű vadsága, ereje volt a jellemző, hanem inkább a két első, már említett kisregény sodró lendülete, cinikus humora, polgárpukkasztása és szürreális világa. Műveire a „nagyok” is felfigyelnek, a második világháború után Sartre köreibe is bekerült, sőt, írásait közli a Temps Modernes is. Ígéretesen alakul hát az életpálya, de van sajnos egy vele született szívritmus zavara. Tudja, nem élhet sokáig, talán emiatt is megy ama gyertya két végén való égetése, és valóban, a sejtésből valóság lesz. Miközben már kisebb filmszerepeket is kap, minden tiltakozása ellenére mozivászonra kerül a Köpök a sírotokra. Az 1959. június 23-án tartott párizsi bemutatón pedig annyira felhúzza magát a szerinte rossz adaptáción, hogy ott helyben szívrohamot kap, és meg is hal. Könyvei viszont, ameddig lesznek jó tanárok, csemetéjükkel hasznos időt is töltő szülők, ott lesznek még egy ideig a metrón, buszon vonatokon, az ifjúság nyitott szívében.

Borító: Boris Vian trombitával (fidelio.hu)