Búvár Kund

Pálffy Lajos - 2019. október 16. 11:49

Búvár Kund történetéről a Képes Krónikából értesülhettünk, no és az ifjúság Geréb László könyvéből, ami a Delfin könyvek sorozatban jelent meg. Egyes vélekedések szerint ugyan nem is létezett a német császári sereg utánpótlását a Duna fenekére küldő figura, de mi magyarok már csak ilyenek vagyunk, rendre megkérdőjelezzük hőseinket.

Búvár Kund, pontosabban Zotmund neve az 1360 körül elkészülő Képes Krónikában bukkan fel először, a többi, későbbi említés nem is tartalmaz nagyon új információkat ama jeles fiatalemberről. Kinek hőstette a magyar nép, az állam fennmaradásának egyik legelső krízispontjához kötődik. III. Henrik (1017-1056) német-római császár, mit elődei és utódai is, kelet felé bővítené birodalmát, amihez kapóra is jön neki az elűzött Orseolo Péter hűbéresi felajánlkozása. Aki hiába volt Szent István kijelölt utóda, a magyarok elkergették, és Aba Sámuelt tették meg királyuknak. Péter pedig Henriktől kért segítséget, aki készséggel négy alkalommal is megindította a hadait az alig ötven esztendeje keresztény szomszédja ellen. Az első két hadjáratban Aba Sámuel volt az ellenfél, akit végül a „vasas” németek le is győztek a ménfői csatában, 1044-ben. Péter visszakerült a trónra, de súlyos árat fizetett a saját és országa függetlenségének feladásával. Aztán Pétert a függetlenségpárti magyarok két év múlva újra elkergették, Vazul fiait meghívva a trónra. I. András, vagy Endre királyunk pedig sikeresen védte meg országát a két újabb német támadással szemben.

1052-ben Henrik hadai az ország akkori kulcsát, Pozsonyt ostromolták hetek óta, mikor a vélhetően a portyázóink miatt a hajókon szállított és őrzött utánpótlást, élelmiszert és ostromszereket a magyarok valahogy elsüllyesztették. Kálti Márk, a Képes Krónika szerzője szerint Zotmund hőstette kellett a győzelemhez, de könnyen beláthatjuk, hogy egy ember képtelen lett volna a Duna fenekére küldeni az akár tucatnyi hajóból álló flottát. De azt is feltételezhetjük, hogy Búvár Kundnak voltak segítői, nem egyedül lékelte meg valószínűleg tölgyfából összeácsolt nagy bárkákat.

Épp ezért egyes történészek arra is gondoltak, hogy a bárkák nagyobbik része a hadjáratra összeállított, az ostrom után szétbontásra ítélt ideiglenes darab volt, amit könnyebb volt megrongálni. S mivel a bárkák valószínűleg egymáshoz voltak rögzítve, egyik talán éppen a másikát húzta le a mélybe. Arra, hogy a lékelés és a merülés között hosszabb idő telhetett el (Bonfini leírása a napkelte utáni második-harmadik órát említi a flotta elsüllyedési idejének), az lehet a magyarázat, hogy a kis lékeken a hajók lassan teltek fel vízzel, amit aztán a zsákokban szállított, kenyérsütésre szánt liszt is felszívhatott. Így egy idő után már nem tehettek semmit a problémát esetlegesen felfedező németek.

A lényeg a lényeg: Zotmund hőstette mindmáig ott él a magyarok (és a németek) emlékezetében. Utóbbiaknak pedig 1052-ben Pozsony alól menekülniük kellett, mint ahogyan az előző esztendőben a felperzselt föld taktikáját alkalmazó I. András ismét csak győzedelmeskedett az éhségtől és az éjszakai támadásoktól demoralizálódó császári hadak felett. Akik Székesfehérvár alól végül felszerelésüket hátrahagyva, vértjeiket eldobálva, a Vértesen keresztül menekültek haza a magyarok rettenetes földjéről.

Borító: Pozsony és a több ágra szakadt Duna egy középkori metszeten (hungaryfirst.hu)