Capa, a nagy dumás

Forum Hungaricum - 2022. augusztus 1. 9:53

Robert Capa csupán azt tudta, hogy a száguldó repülőből bal lábbal kell kilépnie az előtte elterülő semmibe, majd számolni: ezer, kétezer, háromezer. Aztán, ha nem nyílik ki az ejtőernyő, meghúzni a póternyő madzagját, s így jó eséllyel élve érkezik az alatta elterülő pokolba, amelyet II. világháborúnak neveznek. Vagány humora azonban ebben a helyzetben sem hagyta el, így számok helyett a következőket mormolta zuhanás közben: „kirúgott.. fotóriporter… ugrik.”

Amikor ejtőernyője kinyílott, a következő mantrára váltott: „Kirúgott fotóriporter lebeg.” És bár a szicíliai invázió során első állomása egy falomb volt, amelyre ernyőstől felakadt, ugrásával talán egész élete jellemezhető. Elszántan, gyakran meggondolás nélkül, máskor nagyon is tudatosan, a bátorság, vakmerőség és szenvedély hármasától hajtva fogott bele bármibe, amiről úgy érezte, meg kell tennie. Hogyan lehet imádni az életet, miközben folyton a halált kísérti valaki? Erre sajnos Friedmann Endre Ernő négy évtizednyi élettörténetét faggatva sem kapjuk meg a választ, a Cápa pályafutása mégis izgalmas olvasnivaló mindenkinek, aki a rendkívüliség receptjét kutatja. A zsidó származású fiú Budapesten látta meg a napvilágot, szülei népszerű szabászatot üzemeltettek. Az újságírás Kassák Lajos hatására kezdte érdekelni, a fotózás szeretetét pedig egy korai szerelem hozta az életébe, a később szintén neves fotóművész Besnyő Évának köszönhetően. Eredetileg csak a tanulónak jelentkező lányt kísérte el Pécsi József műtermébe, majd idővel maga is fényképezőgépet ragadott. A kamasz fiúra azonban baloldali nézeteinek köszönhetően hamar felfigyelt a belső elhárítás. Nem csoda, hogy 1931 júliusa már Németországban, a Német Politikai Főiskola újságírói karán találta. Éva közbenjárására egy fotós ügynökség is alkalmazta gyakornokként, ám származása miatt hamarosan tovább kellett állnia az országból. Végül Párizsban állapodott meg, ahol felvett francia neve után (André Friedmann) idővel Robert Capává avanzsált. A sors pedig nem hagyta unatkozni: szinte fotós sikereivel egyidejűleg érkezett életébe a nagy szerelem.

Gerda Taro nemcsak tehetségében, de átlagembert felülmúló vagányságával is méltó párnak bizonyult Capa mellett. Bár Párizsban találkoztak, hamarosan együtt vetették bele magukat a spanyol polgárháború mocsokkal és vérrel átitatott mindennapjaiba, ahol Gerda alakja szinte legendássá vált. A nőiesség és vakmerőség olyan elképesztő elegyével (egyes források szerint a fronton is körömcipőt viselt) kattogtatta gépét a katonák közt, amelyre korábban még nem volt példa. Ám míg Capának a háború világhírt hozott A milicista halála című képének köszönhetően, a vörösesszőke lány számára a földi világtól való búcsút jelentette. A sérült katonákat szállító teherautó, amellyel Madridba szándékozott visszatérni, egy tankkal ütközött, Gerda pedig nem élte túl a balesetet.

Capa ezek után több fotóügynökségnél is megfordult. Megjárta Kínát, hogy Sanghai bombázásáról készítsen elképesztő felvételeket, majd egy mexikói kitérő után Amerikában telepedett le. Itt azonban magyar származása miatt „ellenséges idegenként” aposztrofálták, és sokáig munka nélkül tengette napjait. Végül a II. világháború frontvonalain kötött ki, s a Life magazinban sorra jelentek meg a harcokat dokumentáló fotói. Ezek közül különösen ismertek a normandiai partraszálláskor készült képkockák. „Miután véglegesen elhatároztam magam, hogy az első rohamegységekkel tartok, kezdtem módszeresen meggyőzni magam, hogy a partraszállás csak afféle sétagalopp lesz, és hogy az a sok duma az áttörhetetlen nyugati falról csak náci propaganda – olvashatjuk Kissé elmosódva című visszaemlékezésében, amelyben azt is leírja, hogyan szembesült a valósággal. – (…) A víz hideg volt és a part még legalább 100 méterre esett. A lövedékek csipkésre lyuggatták körülöttem a vizet, megcéloztam hát a legközelebbi fémakadályt. (…) 50 méterre tőlem az egyik kiégett kétéltű harckocsink csonkja meredt ki a vízből és újabb fedezéket ígért. (…) Lebegő, sodró holttestek között evickéltem el mögé, néhány fénykép erejéig kitartottam mellette, majd összeszedtem minden bátorságomat, hogy egy utolsó iramodással kijussak a partra. A németek azonban ekkor már minden hangszerüket megszólaltatták, én meg egy árva hézagot sem találtam a parthoz vezető utolsó 25 métert elsorompózó aknák, gránátok és egyéb lövedékek között. (…) Megkezdődött a dagály és a víz most már a családomnak írt búcsúlevelet nyaldosta a mellényzsebemben. A két utolsónak érkezett katonát fedezéknek használva vergődtem ki végre a partra. A fövenyen azonmód hasra vetettem magam. Ajkam Franciaország földjét érintette.”

Hason fekve, golyózápor tüzében és gránátok záporában, felemelt kézzel fotózta a katonákat, míg végül – saját kifejezésével élve – „begolyózott”. Sikeresen elvergődött egy sebesülteket szállító csónakig, és visszatért az anyahajóra. „A haditudósítónak több pia, több csaj, több fizetés és nagyobb szabadság jut, mint a katonáknak, ezért a játék bizonyos szakaszában szabadságában áll megválasztani a tartózkodási helyét. Ilyesformán tehát vállalhatja a gyávaságot is, és vele azt az életfogytiglan tartó kínszenvedést, hogy még csak ki sem végezték érte.” – írta, s az említett kínszenvedést ő maga sem kerülte el. Sokáig hibáztatta magát a harctéri sokk miatt, amelynek következtében visszafordult a partról. A háború után aztán megalapította saját fotós ügynökségét, magánéletében pedig legalább akkora életművésznek bizonyult, mint korábban: ellenállhatatlan sármjának köszönhetően még Ingrid Bergmann szerelmét is elnyerte. Bár a híres színésznő házasságát is felbontotta volna a kedvéért, Capa képtelen volt megállapodni. A szakmában és a magánéletben egyaránt elsöprőnek bizonyuló lendületét csak a halál törhette meg: munka közben szokásos vakmerőségének köszönhetően taposóaknára lépett az indokínai háború alatt, egy menetelés során.

Capa sikerének titka nemcsak tehetségében, de lenyűgöző életrevalóságában, könnyed karakterében is rejlett. Kiváló kapcsolatteremtőként minden problémás helyzetből „kidumálta magát”, az eredmény érdekében pedig időnként a valóság elferdítésére is hajlandónak mutatkozott. Talán többek közt személyiségének ez az árnyalata vezetett A milicista halála című képe kapcsán mai napig fennálló vitához. Pedig a mondanivaló szempontjából valójában mindegy, tényleg egy halott katona látható-e összeesése pillanatában a híres fotón, netán a szkeptikusok állítása bizonyul igaznak. Ahogyan egy háborús regénynek sem kell okvetlenül valós eseményeket leírnia ahhoz, hogy az öldöklés borzalmának zsigerbe ható lényegét átadja az olvasónak, úgy Capa ezen fotója is ugyanazt a lényegi üzenetet hordozza, bármi is az igazság. Hogy az emberi élet szent, gyilkolni bűn, az élet pedig túl értékes ahhoz, hogy egymást segítsük át a másvilágra.

Borító: 1937-ben, Gerda Taro (Gerta Pohorylle) fotója (Wikipédia)