Csajághy Laura hozzá tudott szokni

Kecskés Nikoletta - 2022. május 9. 8:42

Költőt ápoltak 1855 novemberében egy váci utcai emeleti lakásban, az ablakot gondosan bezárták, nehogy megfázzon a beteg. Mindenki tudta, milyen nagy a baj. Utoljára Deák Ferenc és Kemény Zsigmond tették megrendülve tiszteletüket barátjuknál, és látogatásuk során valószínűleg felötlött bennük a házhoz kapcsolódó nyomasztó emlék: 25 éve Kisfaludy Károly ugyanitt búcsúzott az élettől.

Csajághy Laura ekkor már két napja virrasztott haldokló férje mellett, reggel papot is hívott. Ám a költő tudatáig nem hatoltak el sem a búcsúzó szavak, sem a zokogás. Az utolsó évek nyomora, a folytonos betegeskedés, és szeretett hazájának megalázó helyzete napról napra ölte, pusztította életkedvét és küzdeni akarását, míg végül a tragédia agyszélhűdésben teljesedett ki. A néma öntudatlanság homálya mögött azonban még utoljára talán szép és felkavaró emlékképek váltották egymást, s a lélek a mozdulatlan testbe zárva újra végigjárta a búcsúzni készülő élet fontos állomásait…
„…félénk, ügyetlen volt idegenek között s csak ismerős helyen tűnt fel szeretetreméltósága. Megválogatta barátjait, de aztán ragaszkodott is hozzájuk. Nem volt benne semmi büszkeség, affektáció, oly egyszerű, őszinte gyermek volt, mint később férfiú, de bizonyos nemes önérzet, erkölcsi finomság jelenségei már korán mutatkoztak benne” – írta Gyulai Pál a gimnazista Vörösmarty Mihályról. „Sokat tartott becsületére s annak, akit nem becsült, kerülte a társaságát. A rosszerkölcsű gyermekeket nem tűrte maga körül, miattuk inkább összezördült jó barátjaival is, míg ezek végre is belátván jó szándékát, elidegenedtek amazoktól s visszaédesedtek hozzá. (…) Amije volt, szívesen megosztotta mással, pénzecskéjével nem éppen takarékosan bánt, nem is igen búsult utána, mert kevéssel beérte. Nem könnyen lehetett felingerelni, rendesen némán tűrt, belül emésztődött, de ha valami mélyebben hatott reá, kitört szenvedélyesen s nem bánta, bármi történik is vele.”

Már a gyermek Vörösmartytól sem állt távol tehát a szenvedély, hát még az ifjútól! Az első komoly szerelem nemcsak életében, költészetében is nyomot hagyott. „Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak fájdalmamra nem” – írta szerelmi bánata idején a 26 éves költő jó barátjának, Zádor Györgynek. „Ne gondold, hogy önként kerestem csüggedésemet; amit csak képes voltam megtenni, megtettem előre, hogy annak idején könnyebben törhessek, de halljad mindenestül s talán utolszor veszendő ügyemet. Ő azon szelíd mosolygással, mellyel mindenkit fogad, fogadott engem is. Alkony volt; ifjúsága legszebb bíborában állott szülei és testvérei körében, hasonlíthatatlan szépségű sugár termete nem mutatott földi származásra; mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével. Láttam, nem a szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldám Istenemet, hogy őtet láthattam.” A költő Etelka iránti viszonzatlan érzelmei számtalan műben visszaköszönnek, amelyekért az utókor végtelenül hálás lehet. Még akkor is, ha a valóságban a lány sokkal gyakorlatiasabb természetnek bizonyult, mint az ódák általa ihletett alakjai, és végül egy biztonságosabb életet kínáló nemesnek adta kezét a költő helyett. Ahogy Szabó Magda írta: „…csak a külseje romantikus, életnézete már az apjáé. Nem lesz a költő felesége, s bár, mint tudjuk a fivéreitől, holtáig kísérti Vörösmarty emléke, hátralép előle (…) Tündérország kisasszonyának a földön haját metszik, kertjét kifosztják, nincs valódi kerete, létformája, ezüst és gyöngy-alkotta almákon nem él meg, csak Üdvlakon halhatatlan. Az ő polgári Üdvlakja Szabadka környékén lesz, a báró oldalán.”

A fiatalember szerelmi csalódására vigaszt nyújthatott, hogy költői pályája egyre inkább szárnyalt. Csakhogy a sikereket nem követte anyagi biztonság, hiába nyerte meg többször a Magyar Tudományos Akadémia aranyakkal járó nagydíját, napjai folyamatos nélkülözésben teltek. Kedélyét tovább rontotta, hogy úgy érezte, a magánéletben nem sok jóra számíthat. Végül 41 évesen, mint a férfiúi boldogság elérésére nyújtott utolsó szalmaszál, feltűnt az életében a 17 éves Csajághy Laura, akinek azonban két teljes évre volt szüksége, hogy elfogadja a költő rajongását. Egész környezete azt éreztette a művelt és irodalmat kedvelő fiatal nővel, hogy beleegyezésével szinte küldetést teljesít. „Ó, Lórikám, áldani fog, ki érezni képes, ha Vörösmartyt boldogítani fogod, még ha saját boldogságod áldozod is fel!” – hangzott a barátnői biztatás, míg végül Laura igent mondott a leánykérésre. Nem csoda, hogy egy ilyen kezdet után az újdonsült vőlegényt aggodalmak gyötörték. „Boldog vagy-e te is, kedvesem? Megnyugszol-e sorsodban, melyet választottál? Szép kis leánykám! Sokat búsítottalak, míg hozzám tudtál szokni” – írta egyik levelében Laurának.

Bár a lányt nem hajtotta sem szerelem, sem szenvedély, hitvesként mindent megtett, amit csak lehetett. Életükbe hamarosan beköszöntött a gyermekáldás, ám az 1848-as szabadságharc bukása nemcsak a költő lelkét és kedélyét, hanem a családi életüket is feldúlta. Vörösmarty bujdosni kényszerült, és szívét egyre jobban marcangolta az otthoniak utáni vágyódás: „Kedves Lórikám! Aggodalmas leveled igen elszomorított. Óhajtanám, hogy bajaim súlyát egyedül hordozzam, s hogy Te mind inkább törekednél magadat megnyugtatni sorsom felett, bármi legyen is az. Tudod, nem tettem egyebet, mint mit tenni szoros kötelességemnek tartottam: tanúja inkább, mint vezetője a politikai mozgalomnak; egyedüli vétkem az lehet, hogy az események ellenünk fordultak. (…) Ha szerencsésen kikeverednénk a bajból, már helyet is néztem ki számunkra. Egy jó emberem megígérte, hogyha árendálok, száz holdat megszántat első évben számunkra. Ez roppant segítség volna. Különben alig merek jövőnkre gondolni. A legjobb esetben is nyomor az, mi ránk vár saját hazánkban.”

Végül „kikeveredtek” a bajból, a költő kegyelmet kapott, ám ekkorra teljesen kiábrándult az életből. S betegségekkel, nélkülözésekkel teli útja egyre biztosabban vezetett ahhoz a tragikus novemberi naphoz, amikor süketen feküdt a barátok és családja siralmaira. Nem tudva, hogy még halálával is tesz a nemzetért, hiszen temetése egy gyásztól és szenvedélytől hajtott, példátlan nagyságú tömegtüntetésre toborozza össze a magyarokat.

Borító: Ketten, aranyos keretekben (divany.hu)