Csak vízszintesek, függőlegesek és a három alapszín
Pálffy Lajos - 2022. március 7. 8:19
150 esztendeje látta meg a napvilágot Piet Mondrian, aki talán legelőször merészkedett odáig, hogy a vásznaira vastag fekete csíkokkal elválasztott, alapszínekre festett négyszögeket fessen. Mindemellett állítólag a haláláig őrizgette rajztanári diplomáját, ezzel kívánva bizonyítani, hogy rendelkezik „akadémikus” képzéssel is, tehát akár agy fát is le tudna jól rajzolni, ha arról lenne szó.
S ha már előkerült a fa, hát párizsi, kubista korszakában, 1912 körül Mondrian jobbára szétszedett, majd újra összerakott fákat festett és állított ki a Függetlenek Szalonjában, különösebb siker nélkül. Aztán mondhatni elég messze esett a fájától, mert apja, hágai tanítók és lelkészek ivadéka, kemény, puritán ember volt, mint ahogyan akkoriban a hollandok többsége. Amersfoortban volt elemi iskolai tanár, mikor negyedik gyermeke, Pieter Cornelis megszületett, akit természetesen tanári pályára szánt. Így Pieter Cornelis 1889-ben megszerezte a rajztanári képesítést, mert ő inkább festő szeretett volna lenni. Ezzel aztán a kecske is jól lakott, és a káposzta is megmaradt volna, de a posztimpresszonista stílusban, borús flamand tájakat festegető fiatalember egyszer csak fogta magát, és beiratkozott az amszterdami képzőművészeti akadémiára. Így 1892-ben kikerülve az atyai szigor alól, mindjárt találkozott is az akkor divatos, az ember és a természet kapcsolatának isteni és misztikus összefüggéseit kutató teozófiával, amelynek már az amszterdami művészkörökben is sok követője volt.
És volt itt 1909-ben egy teljesen visszhangtalan tárlata, majd egy kiállításon meglátta Picasso és Georges Braque kubista műveit is, amelyek olyannyira hatással voltak rá, hogy 1911-ben Párizsba költözött. Még a nevét is megváltoztatva élte a művészek vidám életét, festegette azokat a már emlegetett fákat, amikor aztán kitört a Nagy Háború, és haza kellett utaznia. De magával vitte Párizs lendületét, és otthon már szakított a természeti alapokkal is. Nem festett több átfogalmazott fát, hanem 1916-ban összebarátkozott a hasonló elveket valló Theo van Doesburggal, és 1917-ben megalapítottál a De Stilj (A stílus) nevű folyóiratot, hogy platformot teremtsenek gondolataiknak és műveiknek. Mondrian cikksorozatot szentelt a neoplaszticizmusnak, amely elmélet szerint a tökéletes harmóniát és az abszolút értékeket kell mindig a szem előtt tartani. A művészet szerinte a valóság egésze fölött áll, nincs is vele közvetlen kapcsolata. Így aztán elérkezett a bevezetőben is emlegetett, a szigorú vízszintesekre és függőlegesekre, no és az alapszínekre (vörös, sárga, kék, no és „nem színek”, a fekete, a fehér és a szürke) redukált szintre. (Amin már csak kevesen, köztük az orosz Kizimir Malevics tudott túllépni.)
Aztán 1920-ban visszaköltözött Párizsba, ahol az új képi világával a későbbiekben már nagyobb volt a sikere, mint azokkal az újrakonstruált fákkal a világháború előtt. Ebben az időszakban születik életművének a legismertebb, korunk aukcióin talán a legmagasabb leütéseket elérő része, 20-tól 50 millió dolláros vételárakkal. Aztán mikor szellemi társa, van Doesburg azt kezdi hangoztatni, hogy a függőlegesek és vízszintesek helyett az átlós vonalakban van az igazság, hát szakít a folyóirattal és a festővel is. 1922-ben, az 50. születésnapjára rendezett retrospektív kiállítása még ugyan visszhangtalan, de ez nem marad így. 1938-ban Londonba költözik, majd 1940-ben már New York amúgy is színes művészvilágát színesíti tovább. A Nagy Alma tényleg hatással van rá, elindítja a Boogie-Woogie sorozatát, amiben valóban lehet is érezni a világváros lüktetését. Aztán 72 évesen, tüdőgyulladásban meghal, pedig tervekkel volt tele.
Borító: Egyik művének részlete (papageno.hu)
