Dobozi és az akindzsik

Pálffy Lajos - 2020. április 23. 9:49

Dobozi Mihály pedig nem pusztán kitalált, balladai alak volt, hanem vélhetően a ma Alcsútdoboznak nevezett településen született kardforgató kisnemes. Hősi halálát Kisfaludy és Kölcsey balladái mellett a kor történetírói is feljegyezték.

A mohácsi csatavesztés híre, ha nem is villámgyorsan, de viszonylag hamar elterjedt az országban. Az 1526. augusztus 29-én lezajlott csatában a király mellett az ország elitje, pontosabban annak nagyobbik része is odaveszett, a korabeli krónikás, Brodarics István (1471–1539) arról ír, hogy Szulejmán és a török, talán a nem létező magyar fősereget várva, még három napot áll a csatatéren, majd a Duna mellett vonulnak Buda felé. Miközben 50-100 kilométerre is rablóportyákat indítanak az akindzsik, az ilyesmihez nagyon értő, fegyelmezetlen könnyűlovas segédcsapatok. Akiket ezért is „tartottak”, mert a lakosság terrorizálása, a testet, lelket megbénító félelem fontos szerephez jutott ezekben a háborúkban. A szablyával, kopjával, íjjal felfegyverzett, vörös süveges akindzsik eddigre már félelmetes hírnevet vívtak ki a korábbi, délvidéki és erdélyi összecsapásokban, sőt, Horvátországon át eljutottak portyáikkal az osztrák tartományokig is.

Mohács hírére, tudván, hogy Szapolyai János erdélyi vajdának az ország keleti felében tartózkodó csapatain kívül nincs az országban számottevő haderő, a középső területek lakossága északi irányban kezdett el menekülni. Vagy a feljegyzések szerint nagyobb, megerősített táborokban gyűltek a népek össze, hogy jobbágy és nemes együtt vegye fel a harcot, védje meg asszonyát, gyerekét, vagyonát. Az egyik ilyen eldugott hely a Gerecsében, Marót(h) falucska mellett volt, ahol az esztergomi érseknek is nyaralója állt. Itt egy mocsaraktól, hegyektől védett völgyben huszonötezer ember jött össze szeptember elején, szekereiket huszita szokás szerint körbeállították, és még vizesárok ásására is maradt idejük. Az akindzsik már 13-án felfedezték a tábort, de lóhátról azt bevenni nem tudták. Sőt, a ki-kicsapó magyaroktól súlyos veszteségeket szenvedtek, ezért aztán a talán túlzó leírások szerint 6.000 janicsár és 10.000 szpáhi érkezett meg ide könnyű, tábori ágyúkkal.

Amikkel aztán 15-én szétlőtték a szekereket, megkezdődött a mészárlás, aki tudott, kitört és menekülni próbált. Így tett Dobozi Mihály is, aki amúgy az előző két napon igen csak kitüntette magát a harcban. A kitörés során maga mögé (vagy elé) ültette Farmos Ilona nevű gyönyörű feleségét, de a ló nem sokáig bírta a kettős terhet. Így aztán Dobozi leszúrta inkább nejét, majd szembefordult üldözőivel. A tett mutatja, hogy az országban mindenütt tisztában voltak azzal, hogy a török fiatalokat, nőket, gyerekeket szed össze rabszolgának, akik aztán sohasem láthatják már szeretteiket. A történetet amúgy a már említett, a csatát túlélő királyi kancellár mellett Verancsics Antal (1504–1573) püspök és helytartó, és a „magyar Livius”, Istvánffy Miklós (1538–1616) is feljegyezte. De a nép emlékezetében is vélhetően sokáig megmaradt, előbb Kisfaludy Sándor, majd Kölcsey is balladát írt belőle.

Hasonló táborokat pusztított el a török aztán a Bácskában és a Mátrában is, míg a Pécsvárad mellett emelt alkalmi erőd és védői kiállták az oszmánok rohamait.

Borító: Madarász Viktor így látta (Wikipédia)