Dugovics Titusz és a vasi szolgabíró esete

Pálffy Lajos - 2020. március 24. 11:10

A magyar hősöket bemutató sorozatunk nem mehet el szó nélkül Dugovics Titusz mellett sem, akinek hősi tette, önfeláldozó halála sokáig az egyik legismertebb történet volt hazánkban. Aztán mint más esetekben, itt is megjelentek a kérdőjeleket támasztók, és ez esetben jogosak a kérdőjelek.

S valóban, a nándorfehérvári várostromot történetíróként 32 évvel később részletesen feldolgozó Antonio Bonfini nem nevesíti a bástyáról a zászlós (boncsok) törököt a halálba magával rántó hőst. Bonfini amúgy 1486-ban járt először Magyarországon, és a már Bécsben székelő Mátyástól 1489-ben, a nagy király halála előtt egy évvel kapta a megbízást történeti munkájának elkészítésére. Ami 1492-re áll jórészt össze A magyar történelem tizedei címmel. És amiben hogyan, hogyan nem, de Jajca 1464-es török ostromának ismertetésénél ismét csak előfordul egy, a zászlós törököt magával ragadó magyar hős. Sőt, ezt a történetet aztán egy Konstantin Mihailovics nevű, fogságba esett janicsárból újra kereszténnyé és történetíróvá váló kortárs is megemlíti munkájában. Van tehát két hőstettünk három leírásban, ami azért nem is olyan kevés, ha bizonyítékokat keresünk. Igen, a hősi önfeláldozás valóban megtörténhetett, hiszen aztán végső soron nem Bonfini, vagy éppen a janicsárból történetíróvá lett Mihailovics leírásai miatt maradt fenn, hanem a közös emlékezet tartotta életben századokon keresztül.

Csak még egy adalék a történethez, hogy német nyelvterületen az 1700-as évek végén is felbukkan egy változat, ahol Körmendi János, Hans Kormend a főszereplő. És akkor jogos a kérdés, hogyan került elő és vált ismertté Dugovics Titusz neve? Leginkább Döbrentei Gábor (1785 – 1851) költő lelkésznek, a történelem szó megalkotójának köszönhetjük a nándorfehérvári hős nevesítését. Az életét nagyobb részt költözéssel és utazással töltő evangélikus lelkész 1821-ben vetődött el Szombathelyre, ahol először hallotta a nevet a történetben. Sőt, rövidesen jelentkezett is nála Dugovics Imre szolgabíró Nagysimonyiból, aki három oklevéllel igyekezett bebizonyítani, hogy ő a nándorfehérvári hős leszármazottja. Döbrentei már csak azért is gyanút foghatott volna, mert ennek a nem éppen jámbor szolgabírónak éppen ekkoriban zajlott egy pere, amiben nemesi származását kellett bizonyítania. Ez sikerült is a jóembernek, de biztosra akart menni, és egy Kresznerics Ferenc nevezetű hozzáértő segítségével, eredeti mintákat használva megíratta ezeket a szándékosan megszaggatott, patinássá tett hamisítványokat.

Melyek közül a legérdekesebb Mátyás állítólagos, 1459-ben kelt oklevele, melyben már a várnai csatában is apja mellett harcoló Titusz fiának, Bertalannak a Pozsony vármegyei Tejfalut (ma Somorja része) és annak jövedelmeit adományozza. Erre írta meg Döbrentei Dugovics Titus, ki magát, csakhogy nemzete győzzön, halálra szánta Belgrádban című cikkét, és adott így nevet egy csaló segítségével a hősi alaknak. Akit Wagner Sándor 1853-ban festett meg a döntő pillanatban, mögötte a tépett trikolórral. Ami 1456-ban még nem is létezett.

Borító: Wagner Sándor festményén (Wikipédia)