Egy kiváló férfiú, csak királynak alkalmatlan

Pálffy Lajos - 2018. november 13. 12:57

Éppen száz esztendeje annak, hogy az utolsó koronás magyar uralkodó lemondott az államügyekben való részvételről, gyakorlatilag a hatalom gyakorlásáról. Elhamarkodott lépés volt, de kapkodás, bizonytalankodás jellemezte IV. Károly uralkodásának utolsó heteit, napjait is.

S való igaz, az ilyesmire nagyon odafigyelő bécsi udvar nem is szánt Károlynak uralkodói szerepet, szépen eléldegélhetett volna ikszedik főhercegként, csak hát jött Mayerling, no és aztán Szarajevó. Így egyszer csak azt vette észre, hogy ő lett a birodalom trónjának örököse. És ennek a magyarok még örültek is, hiszen köztudott volt Ferenc Ferdinánd szlávok iránti vonzódása és magyargyűlölete. Rapid trónra lépése után (Ferenc József 1916. november 21-én halt meg, Károlyt pedig december 30-án meg is koronázták Budán, a Várban), egyszerre a nyakába szakadt minden, a lényeges döntések ugyanúgy megtalálták, mint Ferenc Józsefet. Csakhogy Károly nem, vagy kevésbé tudott dönteni, egy-egy „plötzlich”-hel (rögvest) halasztotta el sokszor az ügyeket. Kétségtelen, hogy háborúellenes volt, de sajnos udvara nem osztotta maradéktalanul eme nézeteit. Különösen azután nem, hogy a Monarchia csapatai a vereséget többször is csak német segítséggel tudták elkerülni. Így aztán nehéz volt a németek nélküli különbéke érdekében lépéseket tenni, és ez még nehezebbé vált, amikor Sixtus pármai herceg közvetítésével Károly levélben kereste meg a franciákat, a német Elzász Lotaringiát ígérve nekik, ha a Monarchia egységét megtartva kiléphetnek a háborúból.

Ezt a levelet aztán a franciák nyilvánosságra hozták, így Károly nagyon kényes helyzetbe került. Nem is léphetett többet ebbe az irányba az összeomlásig. Az utolsó pillanatban, trónja érdekében föderalizálta volna a birodalmát, de ebbe meg Erdély román többsége miatt a magyarok nem mentek bele. Aztán leperegtek az utolsó napok is, eljöttek a forradalmak, megvolt a német fegyverletétel, Bécsben és Budapesten is baloldali erők kerültek hatalomra. S miután november 12-én Bécsben kikiáltották a köztársaságot, a magyar Felsőház akkori elnöke, báró Wlassics Gyula vezetésével küldöttség indult a Bécs melletti Eckartsauba, és a vadászkastélyban hosszas huzavona után, sírva aláírta a következő, kézzel írott mondatokat: „Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; a mély háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva. Ennél fogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, mely Magyarország jövendő államformáját megállapítja.”

Így aztán elhárult az akadály Károlyiék elől, az ország nagyobb sebességre kapcsolhatott a Trianonhoz vezető lejtőn. Károly ezután Svájcba távozott családjával, majd a két elvetélt visszatérési kísérlet (a második után rövid ideig a tihanyi apátságban volt őrizetben) után Madeirán spanyolnáthában meghalt. Példamutató életéért, buzgó vallásosságáért II. János Pál pápa a boldogok közé emelte, a magyar trónról végül is az 1921. évi XLVII. törvény mondatta le, megszüntetve egyben a Habsburgok soha véget nem érő örökösödését is.

Borító: Tisza István a nádort helyettesítve tette a fejére a Szent Koronát (Thúry György Múzeum CC BY-NC-ND)