Előkerültek a ródlik is

Pálffy Lajos - 2020. január 24. 12:47

Aztán leperegtek az „emberes” hónapok, megérkezett a Karácsony is. Amely iskolai szünetet is hozott, nem csak havat és sűrűbb közösségi, társasági életet. Az iskoláskorú gyerekek, már ha volt rendes lábbelijük, reggeltől estig a téli örömöket élvezték, sokszor jól átfagyva, csak sötétedéskor értek haza.

A szánkózáshoz, netalántán a síeléshez mindenek előtt valami lejtő, domb kellett, minek megléte sík vidékeken nem is volt annyira természetes. De ha volt ilyen a faluban, vagy annak közelében, az mindig benépesült, ha leesett az első hó. Az első havat pedig mindig nagyon várták a gyerekek, még talán azok is, akiknek nem volt rendes, „télálló” lábbelije. Ha kemény volt a fagy, csizmapótlásnak megtette az is, ha rongyokba, zsákvászonba „bugyolálták” be a szegényebbek a cipőjüket. (Ezt nem ritkán a csizmával bírók szülei is megtették, hogy melegebben legyenek azok a lábacskák, no és a drága csizma is meg legyen kímélve.) Mivel aztán kész gyermekruhákat, nadrágokat, télikabátokat nem kevés pénzért csak városon lehetett venni, ezért a szegényebbek maguk állították elő, vagy a minden faluban dolgozó két három jókezű varrónővel, esetleg szabóval varratták meg ezeket. Az alapanyag nem ritkán a felnőttek elkopott ruhadarabjaiból került ki, amiken még jócskán voltak használható felületek.

A pulóverek, kesztyűk, sapkák, sálak kötése már a 19. században is elterjedt volt, s a mai napig a hosszú téli esték egyik kedvelt elfoglaltsága falun. Így aztán megvolt minden feltétel ahhoz, hogy a gyerkelőc hosszabb időt is a szabadban tölthessen a téli szünetben. A falusi szánkók és sítalpak is többnyire helyben készültek. A városi kereskedők is árultak ilyen kisiparilag előállított sportszereket, de azért pénzt kellett volna adni, ami pedig kellett fontosabb dolgokra is. Így a téli sporteszközöket ügyes kezű apák, falusi asztalosok és bognárok állították elő. Még a deszkából kifaragott sítalpak orrának felhajtását is meg tudták oldani gőzöléssel, a kötésnek pedig legtöbbször elég is volt egy bőrheveder, amibe a lábat bújtatták. Botnak jó volt a mindig egyenes mogyorófa, amelynek a végébe szöget vertek, aztán fogóval lecsípték annak fejét. Még hótányért is összebarkácsoltak, már ha volt minta hozzá a faluban.

A szánkók előállítása is házilag történt. A legegyszerűbb forma két élére állított deszka volt, amit a megint csak deszkákból összerótt ülőkével hidaltak át. És hogy stabil legyen, a kifaragott orrészre is tettek merevítést, esetleg valami háznál fellelhető fémből (például tönkrement bádogvödör füle) összekötőt. Ha igényesebbek voltak, a szánkó, avagy Nyugat-Magyarországon (is) német hatásra „ródli” talpára is erősítettek valami fémet. Erre is alkalmas volt a már említett vödörkengyel, amit kiegyenesítettek és a felhajtott két végét egyszerűen belekalapálták a deszkába. De jól lehetett használni mondjuk valami öreg hordó abroncsát is, de ehhez azért már a minden faluban működő kovácsmester segítségét is igénybe kellett venni. Aki először felmelegítve kiegyenesítette az acélszalagot, majd néhány helyen ki is lyukasztotta a rögzítés végett. Aztán már csak egy szíjat, vagy madzagot kellett kötni a szánkóra, és irány a többiekkel a domb, a régi korcsolyázásról a sorozat következő cikkében olvashatnak.

Borító: Szankon 1960-ban, házilag barkácsolt szánkóval (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)