Embert próbáló aratás

Pálffy Lajos - 2018. július 17. 11:12

A nyár derekának, július elejének legnagyobb paraszti munkája az aratás volt. Ezen múlott szó szerint is az élet, a család jövője. Nem véletlen hát, hogy különös gondot fordítottak rá, komoly előkészületek is előzték meg.

Az aratásra való felkészülés a huszadik század első felében Magyarországon mindenek előtt a szerszámok, a kaszák rendbe tételével kezdődött. A kalapálás, élezés mellett ekkor került rá a kaszára csavarral, bőrszíjjal, madzaggal rögzítve a „csapó”, avagy a „takaró”, ez a jobbára fűz-, vagy mogyoróvesszőből összerakott háromszögletű keret, amely a levágott gabonarendet volt hivatva egyben tartani, átfordítani. A háziasszonyok az adott napon elfogyasztandó kiadós ételekkel készültek, mert ez a munka általában reggeltől estig tartott, a legmelegebb déli órákban hosszabb-rövidebb ebédszünettel. Amit, már ha volt, egy árnyat adó fa tövében töltött a család, vagy a csapat, már ha „hivatásos” aratómunkásokról volt szó.

A munka hajnalban indult, nem törődtek nagyon a harmattal sem, hiszen a júliusi harmat hamar felszárad, eltűnik a gabonáról is. A férfiak kezelték a kaszát, egymás mögött, lépcsőzetesen haladva. Mögöttük mentek a kévekötő asszonyok, akik általában a sarlójuk görbületét használva állították össze és kötötték meg a kévéket. Amiket aztán kepékbe, keresztekbe vagy csomókba raktak. Az ország különböző részeiről jöttek ezek az elnevezések, és ugyanígy, régiónként különbözött a kepékbe (ezt a kifejezést Nyugat-Magyarországon használták) rakott kévék száma. Ami 7 és 30 között mozgott, de általában úgy 17 és 21 között volt. A legtöbb kévét, harmincat Erdélyben rakták bele a kepébe vagy kalangyába. Ezek a kéverakások úgy voltak megoldva, hogy a kalászt védve a gabona szárán pergették le az esőt. Erdélyben a sok csapadék miatt nemritkán „karóba húzva”, egy vastag botra tűzve és felállítva szárogatták eső után a kévéket.

Azt sem árt tudni, hogy a kaszák előtt a kelta eredetű sarlóval arattak, amit sokszor az asszonyok, nők forgattak. A kaszák Németalföldről a 15. század végén jöttek el Magyarországra, hogy aztán a 19. század végére teljes győzelmet arassanak. Egykocsú, vagy kétkocsú, ez utóbbin belül kis- és nagymankós változatokat használnak mindmáig az országban. Az első időkben egyszerűen „rendre vágták” a gabonát, tehát nem készítettek kévét. Aztán rájöttek, hogy ez a módszer sok veszteséggel jár és eső esetén, így csak a gyors pajtába hordás lehet a megoldás. Így aztán kévéket készítettek, amik összerakva védték a víztől a gabonát. Aztán egyes vidékeken divatban volt a „rávágó” aratás is, amikor a kaszás a még álló gabonára döntötte a rendet, így könnyebb volt az asszonyoknak összeszedni, és kévébe kötni azt. Aztán a kaszások és a kévekötők mögött jártak a kalászszedő gyerekek is, akik az elhullajtott kalászokat vadászták össze. Már csak azért is, mert ahogy már írtam, a búza, a gabona jelentette akkoriban az életet, és abból semmi sem veszhetett kárba.

Borító: Aratók Pápa-Báróchegyen (Gróf Esterházy Károly Múzeum CC BY-NC-ND)