És lerepült a falról az öt boncsok

Pálffy Lajos - 2020. február 25. 10:52

De még mielőtt részleteznénk a Nándorfehérvár ostrománál történteket, meg kell ismernünk a diadal két „kovácsa” közül az idősebbet, Kapisztrán Szent Jánost is. Aki egy Itália déli részén lévő faluról, szülőhelyéről kapta nevét, és jogászként indult a karrierje.

Nem is akármilyen karrier volt ez, hiszen az 1386-os születésű Giovanni da Capestranót a magyar történelemből is ismert Nápolyi László 1414-ben Perugia kormányzójává nevezte ki. De Perugiát a szomszédos Rimini ura is szerette volna magának, így Capestranót elfogatta, börtönben tartotta. Ahol is a 28 éves ifjú úgy döntött, hogy inkább belép a ferences rendbe, ami 1416-ban be is következett. És a tehetséges Giovanni rövidesen a pápa mellett ténykedett mint követ, nuncius és inkvizítor. Eme minőségében jelenek meg 1451-ben Bécsben is, hogy aztán a huszitizmussal is felvegye a harcot Cseh- és Morvaországban. Konstantinápoly eleste után pedig új feladatot kap, 1454-től az új keresztes hadjárat szervezésén kell munkálkodnia. Így aztán jó harmincezer vegyesen felfegyverzett emberével siet majd a Duna jobb partján az ostromlottak segítségére. Ezen az úton érkezik Hunyadi is, de a hajózár és Zimony vára útjukat állja. Így aztán július 14-én Hunyadi 40 ágyús naszádjával és a segítségére érkező rác dereglyékkel megindult az összeláncolt török gályák ellen. Amikről iszonyatos ágyú és puskatűz fogadta, így hatalmas volt a veszteség mindkét fél részéről. A csatát a vár alatt tanyázó újabb negyven naszád döntötte el, amit Szilágyi Mihály küldött sógora segítségére.

A hajózár véres felszámolása után Hunyadi képzett zsoldosokból álló seregével, élelemmel megrakva az éjszaka leple alatt elérte a várat, míg a keresztesek a Száva túlpartján, a törökkel szemben táboroztak le. Ezt látva II. Mehmed, akit a korabeli magyar krónikák Mahometnek is neveztek, döntő rohamra szánta el magát. A július 21-én induló támadásban szokás szerint a gyülevész hadat küldte a szultán előre, hogy fárasszák ki a védőket. Utánuk jöttek a janicsárok, akik el is foglalták a külső várat, ahová a lovas szpáhik is megérkeztek. Már a rommá lőtt belső vár falain folyt a harc, öt lófarkas zászlót is kitűztek a törökök, mikor következett Dugovics Titusz hőstette. (Amit éppen mostanában, minden értéket relativizáló korunkban kérdőjeleznek meg.) A lófarkas, félholdas zászlók (boncsok) kitűzése növelte a támadók elszántságát, várta őket a szultán által az elsőknek felajánlott jutalom is. Hiába voltak a védők már egy előző éjszaka érkező újabb erősítéssel majd 30 ezren, ezen a momentumon, az öt boncsok lehajításán múlott a győzelem. Ekkor rontott rá a megzavarodott, a külső várban tülekedő törökre maradék nehézlovasaival Hunyadi, és kergette ki őket a falakon kívülre.

Ez a nap tehát a keresztények nagy győzelmével végződött, de mindkét táborban tisztában voltak azzal, hogy még nem dőlt el semmi. Mehmed ugyan elvesztette hadigályáinak többségét, az általános rohamban érzékeny veszteséget szenvedtek a jól képzett janicsárok is, de a sereg zöme még ott táborozott a vár előtt. És a tüzérség is készen állt a felek rombolásának folytatására. Ugyanakkor Hunyadi és Szilágyi Mihály is tisztában volt azzal, hogy ha a falak lövetése folytatódik, akkor már csak kőkupacokon tudják majd ideig óráig megvetni a lábukat. Ekkor azonban váratlan dolog történt, amiről majd a sorozat következő cikkében olvashatnak.

Borító: Dugovics Titusz Wágner Sándor festményén (Wikipédia)