És miért szól a harang?

Pálffy Lajos - 2018. április 23. 11:16

Ahogy a sorozat előző cikkéből is kiderült, a két világháború közötti magyar falu életében is nagy jelentősége volt a harangszónak. No és ezáltal a harangozónak is, akihez így egy egész falu igazodott.

Mert az áprilisi munkákról szóló írásban említett három, a hajnali, a déli és az esti harangozás amellett, hogy vallásos, hitéleti jelentőséggel bírt, az idő múlását is jelezte egy olyan világban, ahol, ha volt is a parasztembernek zsebórája, azt a szántáshoz biztosan nem vitte magával. A mezőn inkább a nap járásából, vagy éppen a gyomra állapotából tájékozódott, de végső bizonyságul ott volt neki a déli harangszó is, ami ha mást nem is, de néhány perces megállást, szusszanást hozott. És persze ekkoriban még sokan elmondták katolikus vidékeken az Úrangyala imádságot is, ami legalább öt percet vett igénybe.

Vegyük hát akkor sorba, hányszor kellett megszólaltatni ezt az ókorban már használatos, aztán a középkori Európába Keletről megérkező, a bencések által a 6. századtól elterjesztett eszközt/hangszert a kezelőjének. A harangozó, aki általában a falu egyik köztiszteletben álló, vallásos, precíz és megbízható lakója volt, mindjárt hajnalban, nyáron öt órakor, vagy korábban, télen pedig kicsit később „munkához látott”, ez volt a hajnali, ébresztő harangszó. Amit a déli követett, amelynek történetét talán mindenki ismeri a Kossuth rádióból, vagy még az általános iskolából. Délben és este is amúgy katolikus vidékeken 1309-től a Szűz Mária tiszteletére harangoztak, ekkor általában az Úrangyala imádság hosszának megfelelő időt szóltak a harangok. Amit este a halottakért mondott imával, és ezalatt a kisebbik harang megszólaltatásával toldottak meg.

A harangozónak kellett előre jeleznie a szertartásokat, miséket is. Ilyenkor általában egy órán belül háromszor harangoztak, az első és második figyelmeztető harangozás után már a mise kezdetét jelezték. A mise alatt, az „úrfelmutatáskor” is meg szokták húzni a harangokat és péntek délután háromkor is harangozni szoktak Krisztus kereszthalálára emlékeztetve. Ezen kívül fontos szerepe volt a hangszernek a temetések kapcsán. Naponta többször is „kiharangozták” az elhunytat, így tudatták a közösséggel, hogy halottja van. Aztán a temetési menetet, a szertartást is kísérte a lélekharang.

Mindezeken túl a harangnak fontos vészjelző feladatai is voltak. Félreverték a harangot, tehát a kehely alakú palást egyik oldalát üttették csak a harangnyelvvel, ha a régebben támadás érte a falut. Ugyanígy jártak el tűzvész esetén, de a félrevert haranggal a készülődő jégverést is jelezték, no és meg is akarták állítani. A hivatásos harangozó pedig dolgozhatott szívességből, de kaphatott juttatást a közösségtől pénzben és terményben is munkájáért. Ez utóbbiért még sok helyen a múlt század második felében is körbejárták a falut, és portánként beszedték a járandóságot. Aztán mostanra villanymotor, vagy elektromágnes harangoz, ami mint tudjuk, elromolhat, és így gyakran el is romlik, a falu pedig harangszó nélkül marad egy ideig.

Borító: Harangláb és feszület Kiskunmajsa határában (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)