Fáradtságos nagymosás

Pálffy Lajos - 2019. február 15. 11:05

Ha már a szappanfőzésről szó esett, hát nézzük meg azt is, mire használták ezt a szappant, hogyan tisztították a ruhájukat az emberek. Hogyan mostak a mosószappan elterjedése előtt, és hogyan azután.

Petőfi Sándor részben meg is válaszolja a bevezetőben feltett kérdésünket, amikor halhatatlan költeményében, a János vitézben Jancsi szíve választottját éppen a patak vízében, mosás közben mutatja meg először. Mert a falvakat, ha tehették, úgy alapították eleink, hogy mindig volt a közelükben valami folyóvíz, patak, vagy legalább forrás. És ez a víz a szomjoltás és főzés mellett fürdésre és a ruházat megtisztítására is szolgált. Ugyan már a mosószappan egy korai fajtáját állítólag a rómaiak is használták, ennek tömeges elterjedésére a 19. és 20. század fordulójáig kellett várni. Előtte pedig ott volt a tűzhely, vagy éppen a kályha hamuja, ami nagy mennyiségben állt a rendelkezésre télen és nyáron is. Már csak a vízmelegítés problémáját kellett megoldani, ami nagy, tűzálló fémedények hiányában nem is volt annyira egyszerű dolog. Így, vagy több kis fazékban került fel a tűzhelyre a víz, vagy később bevetették a disznóvágásoknál használt üstöket is.

Ha már volt meleg vizük, előkerült a mosókád vagy dézsa is. Ebbe beletették a szennyes, előzőleg beáztatott, jobbára háziszőttes vászonruhákat, majd leterítették a halmot egy ritkás szövésű vászonnal, amire a hamu került. Erre öntötték rá a forró vizet, majd ezt többször megismételték. A praktikus megoldás az volt, hogy az edény alján egy lyukon le lehetett engedni a lúgos folyadékot, hogy ismét felmelegítve ráöntsék a szennyesre. A lúg pedig reakcióba lépett a ruhákon lévő zsírral, a szappanos hatás pedig megtisztította a textíliát. Amit aztán levittek a patakra, ahol nagy, lapos köveken, deszkákon, vagy erre a célra készített széken egy lapos sulykolófával addig csapkodták, míg a lúg el nem fogyott belőle. A többit pedig elvégezte a Nap a szárítókötélen, vagy éppen a kerítésen, kinek mire tellett. A patakot és a Napot pedig télen nem nagyon lehetett bevetni, így nem is ebben az évszakban rendezték a nagymosásokat. Amikre jellemzően havonta egyszer került sor.

Aztán eljött a szappanfőzés kora is, amikor már nem kellett hamu, és patak sem. Elég volt egy kádnyi meleg víz és a mosószappan, amivel alaposan átdörgölték a legszennyezettebb részeket, ahol esetleg valami erősebb sörtéjű kefét is bevethettek. Aztán jöhetett az öblítés és a napenergiával történő szárítás. Mindezt jellemzően az udvaron végezték, de aztán megszülettek az első mosókonyhák is. Ez a helyiség a városi társasházakban volt a leginkább kihasználva, ahol valamiféle beosztás alakult ki a használatukra. Ezekben volt folyóvíz, no és vízmelegítési lehetőség is. A falusi mosókonyha pedig nyaranta, amikor a tűzhelyen való főzés tovább emelte volna a lakóház hőmérsékletét, nyári konyhaként is szolgált. Ezek a nyári konyhák voltak a nagyobb befőzések színterei is, vagy ide húzódhattak az öregek lakni, átadva a családalapító gyereknek a terepet.

Az első forgódobos mosógépet aztán állítólag már az 1850-es évek végén összerakták. Természetesen kézzel kellett hajtani, de a lényeget, hogy a ruha mozgatásával a víz kivigye a textilszálak közül a koszt, azt már ez is tudta.

Borító: Nagymosás Dunaföldvárnál a folyóban (Gróf Esterházy Károly Múzeum CC BY-NC-ND)