Fejés, trágyázás, szántás tanulása

Pálffy Lajos - 2019. szeptember 19. 10:37

Az ősz nem csak a legeltetést, a gyümölcsszedést, a konyhakert elrendezését hozta munkaként, voltak itt még hasznos, fontos tevékenységek, amiket gyermekek végeztek. Meg aztán a felnőttek, szülők, nagyszülők tudásának átadása is folyamatos volt a családban. Például tehenet fejni már tizenévesen elkezdték tanítgatni a gyerekeket.

Igen, a tehenek reggeli és esti fejése talán a napi rutin egyik legfontosabb, az esztendő minden áldott napján elvégzendő feladata volt. Már a két világháború között is ott voltak a falusi istállókban azok a fajták (83%-ban a magyar tarka), amelyeket nem a borjaikért, vagy a húsukért tartottak (szürke marha), hanem első sorban a tejért. Amit az első időkben helyben elfogyasztottak és feldolgoztak, majd pedig a felvásárlási rendszer kialakulásával nagyobb részt a tejcsarnokokban leadtak. Ez utóbbi épület, vagy helyiség szinte minden településen volt már a múlt század első felében, a tejért kapott pénz fontos és rendszeres bevételi forrást jelentett a családi gazdaságnak. Nem vitás hát, hogy a fejés nem is annyira egyszerű tudományát már egészen fiatalon el kellett sajátítani a falusi gyerekeknek. Még akkor is, ha ezt a műveletet utána is a felnőttek, általában az asszonyok végezték.

Mert úgy gondolkodtak, hogy ha a gyerek majd „a maga körmére kerül”, tehát önállósodik, elköltözik otthonról, családot alapít vagy férjhez megy, akkor bizony nagy szüksége lesz erre a tudományra (is). Mert a hozományba érkező tehenet csak meg kell fejni naponta, különben az csak kínlódik, megbetegszik a tőgye, vagy végképp elapad a teje. Az is igaz, hogy a nagygazdáknál, ahol négy vagy akár ennél több tehén is be volt kötve a mindig példásan tisztán tartott, a fertőzések elkerülése miatt kimeszelt istállóban, ott már házi cseléd, segítő is részt vett ebben a munkában. Mint ahogyan minden más szezonális munkálatban is. Amik különösen ősszel szaporodtak fel, mint olvashatták ezt eme sorozat őszi hónapjainak munkáiról írott cikkeiben. Ahol arról is szó esett, hogy kevésbé betanított teheneket, lovakat az őszi szántás során sokszor a nagyobbacska fiúgyerekek vezették, hogy ne lépjenek oldalra, az eke nagyobbik kereke mindig ott maradjon az előző barázdában. És aztán egyszer eljött az a pillanat is, amikor az apa megkérdezte a fiát, nem próbálná-e ki azt is, milyen az eke szarvánál.

Nem kellett aztán sokat tanulni a trágyásszekér megrakását, aztán a trágya elhintését. Ehhez, különösen az idők folyamán „jól összeállt”, összeérett trágyakupacok esetén bizony komoly fizikai erőre volt szükség. És persze technikára, mert egy-egy villányi trágya kiemelése, kiszakítása a trágyadombból, ha azt valaki „erőből” próbálta, az bizony hamar kikészült az erejével. Aztán a trágyázást is végezték kalákában. Estefelé, mikor a termelőszövetkezet traktoristái felszabadultak, némi mellékesért odatolták a pótkocsit a trágyadombokhoz. Aztán ennek gyors megrakása már komoly feladat volt, sok kéz kellett hozzá, így kivezényelték a nagyobb fiúkat is mindig. Aztán amikor tele volt a pótkocsi, beállt a traktor a megtrágyázandó földterület elejére, lehajtották az oldalait, majd szépen, lassan elindult előre. Az emberek meg körülvették, és „kapacsokkal”, hosszú rudakra erősített, derékszögben kovács által meghajtott villákkal húzogatták le a trágyát a platóról. És ha a ezzel végeztek, még egyenletesen el is kellett hinteni a következő év jó termését biztosító, amúgy nem is annyira rettenetes illatú szerves anyagot.

Borító: Egy soványka tehén fejése (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)