Fejlesztések a „fű alatt”

Pálffy Lajos - 2022. május 3. 8:11

De nem csak a már meglévő, és visszaszerzett hajóállománnyal tervezett a Magyar Királyi Folyamőrség. A meglehetősen nehéz gazdasági helyzetben új hajók építése is szóba került, hogy az egység parancsnoka, a már jól ismert Wulff Olaf szerint az erősebb szomszédok ellen sikerrel védekezhessünk.

Igen, ezek az esztendők voltak azok, amikor a megcsonkított Magyarország a kisantant államok gyűrűjében vergődött. Ezek az újonnan alakult országok a Katonai Ellenőrző Bizottság mellett árgus szemekkel figyelték, az ország hogyan hajtja végre a Trianonban diktált feltételeket. Tehát az ilyen fejlesztéseket „fű alatt”, polgári célúnak beállítva kellett végrehajtani, és ebben a kor magyar szakemberei nagy hozzáértéssel tették a dolgukat. Mivel a folyami védekezés, területvédelem egyik leghatásosabb eszközei az úszó aknák voltak, ezért mindenek előtt olyan hajókra kellett szert tenni, amelyek képesek voltak ezeket a vízszint alá, meghatározott mélységbe telepíteni. Így hát még 1926-ban a Ganz és Tsa. Danubius Gép-, Waggon- és Hajógyár hozzálátott egy 29 méter hosszú, 5 méter széles aknarakó építéséhez. Ez lett a Maros, amit 1927-ben bocsájtottak vízre, és természetesen már dízel-motor volt a meghajtása. Ami 16 kilométert tudta „repíteni” egy óra alatt a Dunán, de nem is ez volt a lényeg, hiszen a Maros nem harci egység volt. Ágyút sem kapott, csak két Schwarzlose géppuskát rögzítettek a fedélzetére. A lényeg az a 16 darab, 1918-ra kifejlesztett érintő akna volt, amiket a gyomrában hordozott, és legénysége telepített a megadott helyre.

A Marossal szinte egy időben aztán a hadvezetés megrendelt egy különleges vontatóhajót is a Ganz-Danubiustól. Ez a Csobánc nevet kapta, és egy kétütemű, 240 lóerős motor volt a meghajtása. A hajó hossza 44 méter volt, a szélessége pedig hat. Ez sem volt valami gyors egység a maga terheléstől függően 12-16 kilométer/órás sebességével. A hajót a híd és a kabinok kiképzésével parancsnoki feladatokra is alkalmassá tették, a legfontosabb dolga mégis az üzemanyag szállítása volt. Fegyverzete megegyezett a Maroséval. 1928-ban aztán újabb, mégpedig tengerálló hajó került a Folyamőrség kötelékébe. Ez volt a német Liselotte, amit a „krautok”, tehát a hajdani német szövetségeseink partközeli aknák hatástalanítására használtak. A Liselotte a Földközi-tengeren és a Dardanellákon át jutott el a Duna torkolatához, majd azon felhajózva Óbudára. Hamburgban építették, 44 méter hosszú, és 6,6 méter széles volt, gőzgépei 23 km/h sebességet voltak képesek előállítani neki.

Körösnek nevezték el, használták parancsnoki hajónak, aknarakónak, vontatónak is, de leginkább, mint iskolahajót foglalkoztatták. Ugyanakkor a leírások szerint igazából alkalmatlan volt mindezekre, mert a nagy merülése miatt felült minden dunai homokpadra, no és valamiért a kormányzásával is nehézségek voltak. De azért a Körös is megkapta azt a két, jó öreg Schwarzlose géppuskát, a porosz Andreas Wilhelm Schwarzlose (1867-1936) elnyűhetetlen konstrukcióját, amelyből 35 darabot engedélyezett a békediktátum a folyamőrségnek. És amelynek 1931-re továbbfejlesztett változata már 350 lövést adott le percenként, és egy kilométer volt a hatásos lőtávolsága.

Borító: A hajóépítő műhely fémtáblája (vatera.hu)