Gauguin és kiskorú szerelmei

Kecskés Nikoletta - 2021. szeptember 8. 7:52

1891. április 4-én különös alak szállt fel a Párizsból kifelé tartó vonatra. Férj, ötgyerekes családapa, festő, és javíthatatlan kalandor: Paul Gauguin, aki épp Tahiti szigetére igyekezve próbálta megtalálni szerencséjét.

Bár tengerész múltjának köszönhetően jól bírta a néhány évig tartó tehetős polgári lét kényelmes egyhangúságát, legbelül egy egészen más életre vágyott. A sors pedig mintha segíteni akarta volna a művészi kiteljesedésben: az 1882-es tőzsdekrachhal egyszerűen kirúgta a lába alól a széket. A férfi rádöbbent, hogy visszavonhatatlanul a festészetnek akar élni. Még az sem tartotta vissza, hogy el kell hagynia a családját… Ezek után talán nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a könyvében paradicsomként ábrázolt Tahitin minden korlátot és erkölcsi gátat átlépett: a szinte gyermek polinéz lányok nemcsak modelljei, hanem gyakran szeretői is voltak. Odaadásuk és egyszerűségük éles ellentétben állt az otthon hagyott asszony képével, ő pedig maximálisan kihasználta a lányok lelkesedését. Sőt, nemcsak ecsetje kapott szárnyakat, hanem a fantáziája is. Egyszerű bambuszkunyhójában állítólag a feleségéről szóló különös mesékkel szédítette 13 éves szeretőjét, Tehurát, akiről a tahiti életet megörökítő, Noa Noa című beszámolójában is megemlékezett. (Bár sokáig mindenki készpénznek vette a lány létezését, néhány éve megoszlik a művészettörténészek véleménye a témában. Egyesek szerint nem valóságos személy volt, csupán a festő képzeletének szüleménye.)

Egy biztos: bármilyen idillikusnak ábrázolta is Gauguin mások számára legendás paradicsomát, a kiábrándító valóságot nem tudta szebbé varázsolni. Pénztelen volt, beteg és fáradt, így egy idő után rászánta magát, hogy visszatérjen Párizsba. „Két évvel idősebben, de húsz évvel fiatalabban távozom innen – vadabb lettem, mint érkeztemkor, mindazonáltal most többet tudok.” – hangzott a kozmetikázott verzió. Csakhogy Párizs sem volt a régi… A követelőző feleség, az elhagyott gyerekek miatti lelkifurdalás, és egy örökség kapcsán felmerülő viták csak rontottak a helyzeten. Ráadásul képeit a kritikusok nyersnek és primitívnek bélyegezték, és a korabeli sajtó egyik riposztja különösen kegyetlen volt: „Ha szórakoztatni akarja gyermekeit, küldje el őket a Gauguin-kiállításra!” Mindez hozzájárult, hogy végül örökre elhagyja Franciaországot, menekülésének végállomása pedig ismét Tahiti lett. Hamarosan a sziget belsejében vert tanyát, egy rozoga kunyhóban. 14 éves szerelme mellett számtalan polinéz lánnyal keveredett viszonyba, a fehér férfi ölelése azonban semmi jót sem hozott a szépségek számára, hiszen megfertőzte őket szifilisszel. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy vonzereje idővel megkopott. Sántán, betegen és egyre mogorvábban már nem számított olyan kívánatos „partinak”, ez pedig csak tovább rontott labilis kedélyállapotán.

Törvénytelen gyermeke születését ugyan hatalmas eufóriában ünnepelte, de bármikor képes volt a legkétségbeejtőbb mélységekbe zuhanni. Végül egy nap a hegyekben találta, görnyedten öklendezve, kínok között – ám hatalmas elszántsága, melynek köszönhetően túl sok arzént vett be, ellenkezőleg sült el. Kihányta a mérget, megmentették. Még az öngyilkosság sem sikerült… Bár az egyre szélsőségesebben élő festőnek még megadatott néhány év, amelyet perek és szeretők sokasága tett izgalmasabbá, végül eljött a nap, amikor a teste nem bírta tovább. 1903. május 8-án második rohama során papért küldött, és hamarosan örökre lehunyta a szemét. A bennszülöttek pedig hangos jajveszékeléssel búcsúztatták a különös férfit, aki élete során egyszerre vágyott vad gyönyörökre és nyugalommal teli harmóniára. Hogy tizenéves szeretői miatt rásüthetjük-e a pedofil bélyeget? A jelen európai szemlélet szerint igen. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a lányok saját népük szokásainak megfelelően már férjhez adhatónak számítottak.

„Úgy gondolom, mindent, amit el kellett és nem kellett volna elmondani rólam, már elmondtak. Csupán csendre, csendre és még egyszer csendre vágyom.” – írta egyszer. Ám örök lázadóként sosem vette körül igazi csend, és a vágyott sikert is csak halála után adta meg a sors.

Borító: Gauguin és barátnői (24.hu)