Hajlékot a föld sarából

Pálffy Lajos - 2021. január 22. 10:40

A két világháború közötti falu lakhatási viszonyai nem sokban tértek el a „boldog békeévekre” jellemző körülményektől. Az Amerikából hazahozott pénzen is épülő falusi házak még mindig jelentős mértékben saját kivitelezésben, a rokonság és a barátok összefogásával készültek, kalákában. Sokáig csak a szakmunkákat, mondjuk az ajtók, ablakok előállítását, esetleg a tető elkészítését végezték iparosok.

Persze, ez utóbbi kijelentést is árnyalni illenék, hiszen a síkvidéki területeken, ahol jellemzően sárból, agyagból, vagy ebből az anyagból előállított téglákból készültek a falak, voltak, akik a „vályogvetésre” szakosodtak. De ez nem jelentette azt, hogy ha pénzhiány miatt úgy alakult, maga az építkező ne tudta volna ezt a fáradtságos munkát a családjával együtt elvégezni. A falvak határában sokszor még ma is láthatók azok a gödrök, amelyeket a házukhoz falazóanyagot szállítók hagytak maguk után. A földből, agyagból való építkezésnek három alapvető formáját különböztetjük meg.

A legrégebbi, 19. század végéig általános paticsfalú házak esetén a nyírből, fűzből, vagy éppen juharból készült vesszőfonadék lett vastagon betapasztva olykor a szalmatörekkel kevert agyaggal. A tisztán vertfalú hajlékok esetén később a száradás után eltávolított deszkaforma közé került a megfelelően előkészített sár. Előfordult az is, hogy két vesszőfonadék közé rakták be ezt a jól szigetelő, „nyáron hűtő, télen fűtő” anyagot, amit sokfelé még tehéntrágyával is kevertek. A harmadik mód, a vályogtéglákból való építés már nem sokban tért el az égetett téglával végzett munkától.

Arra már korán rájöttek a falusiak (is), hogy a földből készült házaikhoz valamiféle alap szükségeltetik. Mert az árvíz, vagy éppen a belvíz eme épületek félelmetes ellensége, ha a vályog alul átnedvesedik, a felette lévő fal és a tető súlya alatt szabályosan összerogynak a falak. Ezért a beton alapot természetesen még nem ismerve, sokan téglát vásároltak erre a célra, de az is jellemző megoldás volt, hogy a hosszúház utcára néző homlokzatát teljes egészében égetett téglákból rakták meg. Tartós alapnak bizonyultak még a tölgyfából faragott gerendák is, hiszen ez a fafajta jól bírja a nedvességet, csak lassan korhad a föld alatt. (A fenyvesekkel borított hegyekben is sokszor tölgy alapja volt a fenyőtörzsekből összerótt házaknak.) Amikor aztán elkészült a ház döngölt padlózata és így vagy úgy növekedni kezdtek a falak, a megfelelő helyekre beillesztették a már elkészített ablak- és ajtókereteket.

A főfalakkal együtt magasították a közfalakat is, majd amikor elérték a kellő méretet, gerendákból és deszkákból elkészítették a mennyezetet, felkerültek a falra a koszorúgerendák, majd maga a leginkább már akkor is szalufás, szelemenes rendszerű tetőszerkezet is. A tető fedésére talán a leggyakrabban a rozs szalmájából készült zsúpot (vizesebb területeken a nádat) használták, amit sokszor megint csak maguk állítottak elő, és raktak, kötöztek fel. A hosszúház a szoba és a konyha után aztán hátrafelé folytatódott a kamrával, vagy kamorával, ami a termények tárolására szolgált, és a macskák kedvelt vadászterülete volt. Ezután jött az istálló, majd a pajta a szekérnek és a szénának, végül az ólak következtek.

És mindennek megvolt akár tájegységenként is a maga helye, a család pedig, amelynek minden tagja alaposan kivette a részét az építkezésből, így a magáénak is érezhette az egészet.

Borító: Zalai vályogház az 1930-as években (Göcseji Múzeum CC BY-NC-ND)