Hát a lókapa, az meg micsoda?

Pálffy Lajos - 2021. július 16. 7:16

Hogy aztán a vetőgéphez hasonlóan a lókapát is az a bizonyos Jethro Tull találta ki, az nagyon is valószínű. Már csak azért is, mert ha valakinek egy öreg templomi orgona sípjairól az jut eszébe, hogy ezeket bizony egy vetőgépbe is bele lehetne szerkeszteni, az képes arra is, hogy egy lapos „V” alakú kerekes tartószerkezetre kapákat rögzítsen, és mindezt egy ló után kösse.

Azért persze sem a vetőgép, sem pedig a lókapa megalkotása nem volt ennyire egyszerű történet. Az utóbbinál például legelőbb észre kellett venni azt, hogy a szőlőhegyen, vagy a sorba ültetett (vetett) mezőgazdasági haszonnövényeknél (kukoricánál, takarmányrépánál, krumplinál leginkább) állati erő felhasználásával is meg lehetne oldani az elengedhetetlenül fontos tavaszi kapálásokat. Hiszen a 60-70 centiméteres sortávok között egy jól betanított ló, avagy szarvasmarha kártétel nélkül tud mozogni, és már csak azt kell megoldani, hogy amit húz, az 2-3 centiméter mélyen a földben haladva elválassza a különféle gyomokat és gazokat a gyökerüktől, s ezáltal ezek pusztulását okozza, miközben pedig jelentős mennyiségű munkától szabadítsa meg a gazdát és annak családját. Hiszen az ilyen beavatkozás után csak a fejlődő kukorica, krumpli, vagy „burgondi”, tehát a takarmányrépa tövénél szaporodó gazoktól kell már a zsenge növényeket megszabadítani.

A lókapát, vagy Nyugat-Magyarországon inkább ekekapát 1791-ben regisztrálták először Magyarországon, s mint azt a bevezetőből tudhatjuk, Jethro Tull (1674-1741) uramnak tulajdonítják ezt a találmányt is, amely egy kisebb kerékkel kezdődik, amit általában egy széles, vízszintes kétszárnyú acélból kialakított, a vázra rögzített kapa követ. Ez már elintézi a gyomok javát, a mögötte, a tartószerkezet szélén lévő kisebb kapák (2-4-6) csak szélesítik és befejezik az elülső kapa munkáját. A szélső soron végigérve pedig egyszerűen csak rá kell fordulni a következőre, vagy át lehet menni a földdarab másik szélére is a felszereléssel. Amelynek kezelése azért erős, biztos kezet igényel, hiszen, ha az ekekapa mondjuk egy nagy hanton, kövön „megugorva” félremegy, akkor a gyom mellett a kis kukoricákat, répákat, krumplikat is elválasztja a gyökeréltől. Ezeket pedig már nem nagyon lehetett ebben a fázisban pótolni, tehát igen csak oda kellett figyelnie a szerkezet két „szarvát” fogó gazdának.

A lovat, vagy tehenet pedig általában egy nagyobb gyerek vezette, előbbinél hám, a tehénnél pedig az a bizonyos egyes iga volt az ekekapához az állat két oldalán futó kötéllel rögzítve. Aztán idővel rájöttek arra is a szerkezet használói, hogy azt a krumpli „töltésére”, „töltögetésére” is kiválóan fel lehet használni. Ez esetben le kell venni róla a kapákat, és a hátsó részére egy ekét szerelni két szimmetrikus „kormánylemezzel”, amik a növény tövébe terelik a földet. A nagybirtokokon megjelenő eszköz aztán az 1880-as években elterjedt a Dunántúl módosabb gazdáinál, majd a 20. század elején az Alföldön is. Vagy készen vették a vetőgépeknél felsorolt gépgyárak termékeként, vagy pedig e falu kovácsának és bognármesterének bevonásával, helyben legyártották. Itt az utóbbi a kapákat készítette el, a bognár pedig a keréken, a fából készült vázon és a fogantyúkon dolgozott.

Borító: Egy házilag készített ekekapa Kiskunhalasról (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)