Hat elemi

Pálffy Lajos - 2019. október 25. 11:12

A két világháború között a falu jegyzője felelt azért, hogy a tanköteles gyerekek el is menjenek az iskolába, és ott, a hat elemiben legalább alapszinten megtanuljanak olvasni, írni, no és számolni. A szeptembertől, tehát a „legnagyobb dologidőben” induló tanítás viszont – mint ahogyan eme sorozat előző cikkeiben is láthattuk – fontos munkaerőtől is megfosztotta a családi gazdaságokat.

De nem volt mit tenni, a hatósági felügyelet csak a legelesettebbekhez, mondjuk vándorló cigányokhoz nem ért el, a falusi lakosság tehetősebb és szegényebb csoportjai egyaránt el kellett küldjék gyermekeiket hat éves kortól hat esztendőre a népiskolákba. Amelyek a két világháború között legnagyobb részt felekezeti fenntartásúak voltak, az összes népiskola 42 százalékát a katolikus egyház által fenntartott intézmények tették ki. Ahol ebből adódóan az ismert tantárgyak mellett sújt helyeztek a vallásos nevelésre is. A falu tekintélyes embereiből felálló iskolaszék döntött a tanító személyéről, és részben annak javadalmazásáról is. A tanítás a reggeli órákban kezdődött, és kora délutánig tartott, nem ritkán az alsó és felső tagozatok egy-egy teremben kaptak helyet.

Az Egyház által végzett oktatási tevékenység egészen annak alapításáig vezethető vissza, a kolostori, káptalani iskolák voltak azok, ahol a korai középkorban a műveltség alapjaihoz hozzá lehetett jutni. A kötelező oktatás bevezetése Magyarországon Mária Terézia 1777-es rendeletéhez fűződik, de tudnunk kell azt is, hogy a népiskolai rendszer igen csak hézagos volt, száz esztendővel később, báró Eötvös József híres, 1868-as iskolatörvénye idején csak a tanköteles gyerekek fele lépte át rendszeresen az iskolák küszöbét. Amit azért sem tehettek meg, mert nem volt megfelelő számú iskola, ezt a problémát végül egy másik híres vallási- és közoktatási miniszter, Klebelsberg Kunó orvosolja az 1926-os VII. törvénycikkben. Ami többek között kimondja, hogy öt kilométeres sugarú körökben, ha nincs, iskolákat kell építeni tanítói lakásokkal. Így három év alatt ötezer tanterem épült fel, az oktatás fejlesztésére végül 1932-ig 47 millió pengőt költ el a magyar állam, ami az ország akkori egy esztendős költségvetésének a felét tette ki.

Az új iskolák jellemzően állami fenntartásúak voltak, de természetesen az oktatás fejlesztéséből az egyházak is kivették a részüket. Ezek mellett voltak még társulati és magániskolák is, összességében az itt folyó munka eredményességét jól jelzi, hogy míg 1890-ben a lakosság 38 százaléka volt analfabéta, ez a szám 1930-ra lecsökkent 9 százalékra. Nagyatyáink és nagyanyáink falusi iskolájáról, a tárgyakról és az iskolai életről majd a sorozat következő cikkében olvashatnak.

Borító: Egy katolikus népiskola Sármellékről (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)