Ideje van a meghalásnak is

Pálffy Lajos - 2019. március 1. 11:59

Ideje van a születésnek, ideje a meghalásnak, ahogy a Prédikátor könyve is írja. Ha az emberi élet alfáját és ómegáját adó két eseményt a végképp a múlt ködébe süllyedni látszó huszadik századi falun nézzük, akkor a mai gyakorlattól igen csak eltérő dolgokat láthatunk.

A születésről, a szüléseket levezénylő bábákról már olvashattak ebben a sorozatban, így most két részre bontva a témát, nézzük meg hogyan is történt a már emlegetett időben falun az életből való távozás. Mindjárt az elején meg kell jegyeznünk, hogy a két világháború között, de még azután is meglehetősen alacsony volt az átlagéletkor az országban. Ezt a magasnak mondható csecsemőhalandóság is befolyásolta, de mégis talán a „tüdőbaj”, a gümőkór volt az, ami erőteljesen rontotta a mutatókat. A gümőkór ellen természetesen a modern kor aktuális egészségügyi kormányzata mindig próbált lépni valamit.

Csak közvetlenül a második világháború után próbálkoztak a „Morbus hungaricusnak” is nevezett kór (akkor már minden tizedik ember halálát ez okozta az országban) ellen a BCG oltás kötelezővé tételével. Mert a roncsolt tüdő ellen kevés volt a gondos orvosi kezelés és a jó levegőjű szanatórium is. De az állati trágyából felszabaduló ammónia sem segített, pedig évtizedekig tartotta magát a 19. század végén, a 20. elején az a hiedelem, hogy a tüdőbetegeket falura kell vinni, és az istálló körül, vagy annak padlásán elhelyezni.

Egy tüdőbajos, vagy bármilyen más betegséggel küzdő családtag nagy gondot jelentett falun, mert az ápolás olyan kapacitásokat kötött le, amiket a szigorú munkarendben másra kellett volna fordítani. Ezért is az otthoni betegápolást, ha voltak, a nagyszülőkre bízták. Akik ismerhették a hagyományos népi gyógymódokat, füveket, eljárásokat is. A körorvos kihívásáért fizetni kellett, az általa felírt receptek kiváltása a városi patikákban szintén pénzbe került, mint ahogyan a kórházi kezelés is. Éppen ezért jól meggondolták, hogy orvost hívjanak a beteghez. Aki mindazonáltal része volt a család életének, nem egy számára ismeretlen környezetben, idegenek között fekve kellett töltenie a napjait, mint az történik manapság. A törődés, a gondos ápolás pedig csodákra volt képes, de egy 2-4 éves, torokgyíkkal, diftériával megfertőződött gyermek esetében ez, no és a petróleumos ecsetelés sem sokat segített. A diftéria elleni védőoltás pedig csak 1938-tól lett kötelezővé téve Magyarországon. Ahogy a gümőkór ellen meg csak 1954-óta kötelező oltani, bár erre is voltak kampányok a két világháború között.

Aztán ha nem is oly gyakori, de említendő halálok volt a vérmérgezés, avagy a tetanusz is. Mert tavasztól késő őszig elég sokan jártak például mezítláb, és elég volt egy rozsdás szög, elfertőződött seb, hogy beinduljon a görcsökkel, iszonyú fájdalommal járó folyamat. De említhetnénk is a többi fertőző betegséget, a gyermekbénulást, az influenzákat, a szamárköhögést, a mumpszot, a rubeolát és a kanyarót is, ezek is megtalálták mindig áldozataikat. S ahogy a születés, a halál is természetes dolog, a mindennapok része volt akkoriban falun (is). A veszteséget enyhítette a vallásos hit, a halott méltó elbúcsúztatásának a megszervezésével járó feladatok. De ezekről majd a következő írásban olvashatnak.

Borító: A keszthelyi SZTK 1971-ben – elkezdődött az orvoshoz járás (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)