Inzulin 100

Pálffy Lajos - 2022. január 11. 12:08

Éppen száz esztendeje annak, hogy Torontóban egy haldokló fiúnak beadták az első inzulin injekciót. Ami azóta millióknak és millióknak ad esélyt a túlélésre, a normális életre. Mert a cukorbaj, ahogy azt régen nevezték, bizony egyidős az emberiséggel, csak hosszú évezredeket kellett várni arra, hogy megleljék az ellenszerét.

Krisztus előtt 1500-ban egy egyiptomi orvos az Ebers-papirusz tanúsága szerint már arról értekezett, hogy van egy sok vizeléssel járó, senyvesztő betegség. Egy másik orvos vagy ezer évvel később Indiában azt is megfigyelte, hogy az ilyen ember vizeletére valósággal rávetik magukat a hangyák. Aztán a betegséget természetesen leírta Hippokratész is, a „diabetes” (kiáramlás, vagy egyszerűen húgyár) szót a római orvos, Arataeus használta először. Aztán az ilyen betegek édes vizeletéről az arab Avicenna is említést tett, de a középkor nagy orvosa (és aranycsinálója), Paracelsus (1493 – 1541) is foglalkozott a kérdéssel. Cukorbeteg ember vizeletét párologtatta el, és a visszamaradt kristályokat vizsgálta. Azt pedig a kezdetektől fogva sokan megfigyelték, hogy a többnyire rövid ideig élő betegek rengeteget esznek, mégis általában fogynak. Így hát abban a korban, amikor az érvágás volt a legfőbb gyógymód, a cukorbetegeket diétával, főzeléknapok beiktatásával, a szénhidrátok bevitelének elhagyásával, kemény testi munkával próbálták gyógyítani. Viszonylagos sikerrel.

És bizony egészen sokáig, 1889-ig kellett arra várni, hogy közelebb kerüljön az emberiség a megoldáshoz. Ebben az esztendőben, Strasbourgban Oscar Minkowski és Franz Mehring a zsír emésztését vizsgálta kutyákon. Kivették egy szerencsétlen állat hasnyálmirigyét is, erre az cserében telepisilte az egyetemi laboratóriumot. A vizeletet megvizsgálva pedig a professzor urak rájöttek, hogy abban 12 százalékra tehető a cukor mennyisége. Innen már csak néhány lépés kellett ahhoz, hogy lekössék, majd a degenerálódása után kivegyék és kivonatot készítsenek kutyák és más állatok hasnyálmirigyéből. És ezt a kivonatot, az előbb isletinnek nevezett inzulint pedig visszajuttassák a beteg szervezetbe. Ezt a munkát Fredrick Banting és J.J.R. MacLeod végezte el először 1921-ben, Torontóban, marhák hasnyálmirigyével dolgozva. Amiért aztán két esztendő múlva meg is kapták a Nobel-díjat. Az eljárást szerencsére nem védették le, így az pillanatok alatt elterjedt a világon. 1926-ban kristályosították is a szert, majd lassacskán előállították különféle változatait is.

Aztán az első ember, aki megkapta az inzulint, az az 1908-as születésű, torontói Leonard Thompson volt. Örökölt cukorbetegsége 14 éves korára a sír szélére sodorta, gyakorlatilag haldoklott, mikor 100 esztendeje beadták neki a zavaros kivonatot. Az injekció Thompsonból előbb allergiás rohamokat váltott ki, de a 12 nap múlva megismételt kezelés után észrevehetően javult az állapota. Az áttörés tehát megtörtént, Thompson még 13 évig élt, végül tüdőgyulladásban halt meg. Az inzulin pedig elindult világhódító útjára, rettenetes nagy baj lenne, ha továbbra is nélkülöznünk kellene.

Borító: hazipatika.com