Isteni erő vagy a skizofrénia?

Kecskés Nikoletta - 2021. december 6. 7:54

Csontváry Kosztka Tivadar visszaemlékezésében, miután egy álmos nyári délutánon munkahelye előtt lerajzolt egy ökrös szekeret, így ír festővé válásáról: „ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél”. És tudjuk, a zsenit néha csak egy hajszál választja el őrülttől.

„…a hullámok lesodortak mindent a fedélzetről; a fedélzeten kifeszített függőágyam tele lett vízzel, s azután a hajó is ittasan oldalra dőlt. Fönt nem maradhatott semmi és senki sem, az árbócok recsegése után a hajót remegés fogta el, az oldalra való dőlése kényszerített mindenkit a menekülésre. A kabinba a víz ki- és behatolt, s minden tárgy összetörött; beállott az éj sötétsége, toronymagas hullámok rémes vergődése. Ekkor kerültem a sorssal ismét szembe, s megkérdeztem, vajjon azért kellett nekem az életemet megszakítanom, hogy itt ebben a rettenetes viharban nyomtalanul tűnjek el? Ha ezt kívánta tőlem a sors, a láthatatlan isteni akaraterő, ám legyen.” – talán a festő egész életét jellemezhetnénk a viharhoz való hozzáállásával. Csontváry Kosztka Tivadar nem ismert megalkuvást és kifogásokat, ha küldetése megvalósításáról volt szó. Hajós kalandja során épp Betlehembe igyekezett, hogy Jézus születésének éjszakáján a valódi helyszínen fesse meg a megváltó világrajövetelét. Végső célja azonban ennél is nagyobb volt: rendíthetetlenül hitt benne, hogy valami világrengetőt, valami rendkívülit kell alkotnia, ennek pedig képes volt alárendelni az egész életét.

Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a hatgyermekes családba született fiúcskát sokáig sokkal jobban érdekelte a természet, az állatok és a növények, mint a rajzolás. Fiatal felnőtt korában sem dédelgetett művészi ambíciókat: gyógyszerészdiplomát szerzett, és még a jogi egyetemen is megfordult. Majd jött az a bizonyos, különös nap, amely mindent megváltoztatott: 1880. október 13-a. A patika előtt üldögélt, amikor váratlan ötlettől vezérelve lerajzolta az előtte veszteglő ökrösszekeret egy vénypapírra. Bár principálisa ezután lelkesen vállára ütött és közölte, hogy szerinte bizony festőnek született, Csontváryra nem az ő elismerése volt óriási hatással. „…ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél. (…) A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk…” Ettől a naptól fogva egyetlen cél éltette: hogy eleget tegyen a fensőbb megszólításnak. Azonnal levelet küldött egy rajziskola igazgatójának, Keleti Gusztávnak, és írásához mellékelte „tinós” rajzát is – ám elutasító választ kapott. Ez azonban nem tántorította el attól a hitétől, hogy világraszóló alkotást kell létrehoznia. Talán megszállottság, talán valami csalhatatlan megérzés késztette arra, hogy 56 forinttal a zsebében Rómába utazzon, és saját szemével tekintse meg legyőzendő riválisa, Raffaello festményeit. A látottak alapján pedig nem félt kiábrándultan nyilatkozni: úgy érezte, bár a mesterek „sokat és szépet” alkottak, az isteni természet ábrázolása hiányzik a képeikről. Már értette, miért kell nagyobbnak lennie Raffaellónál.

A következő évtizedben döbbenetes tudatossággal rendelte alá magát a gyakorlati feltételek megteremtésének, hogy olyan anyagi hátteret hozzon létre, amely mellett végül zavartalanul csak a festészetnek élhet. Küldetéstudatáról ebben az időszakban persze hallgatott. Tudta, hogy amíg nem mutat fel eredményeket, bizalmatlanság és gúny fogadná az emberek részéről. Végül eljött a nap, amikor minden készen állt: „az összes kiadások fedezve, ház és kert állott rendelkezésemre és a gyógyszertár bérlete.” Tetteit most már az isteni megnyilatkoztatásban foglaltak vezérelhették, így utazni kezdett. Több festőiskolát is megjárt, mire szembesült vele, hogy az akadémikus elvárások olyan korlátokkal sújtják, amelyeket eszében sincs tiszteletben tartani. A késztetés pedig, hogy megvalósítsa saját művészi vágyait, továbbűzték. Nem volt megállás: Svájc, Genova, Róma, Nápoly, Pompei, Capri szigete, Magas Tátra… Kirándulásai során pedig egyre monumentálisabb képek születtek.

Művészete és élettörténete a mai napig vitákat generál. Vannak, akik a skizofrénia tüneteinek tulajdonítják a hangokat, amelyekről beszámolt. Mások hisznek abban, hogy valóban isteni útmutatás részese lehetett, ezért zarándokutakon járják végig egyes képei helyszíneit. Egy biztos, megingathatatlan világlátása leginkább gúnyt vagy félelmet váltottak ki a kortársaiból, és ezen az a szélsőséges hév sem segített, amellyel kinyilatkoztatta gondolatait: „Ti, hibás emberek, nem elég, hogy a sarlatánok útjain eltévedtetek, hanem az isteni természettel szemben támadásba mentetek. Ti nem voltatok megelégedve az egészséges tiszta levegővel, megrontottátok füsttel, bűzzel, ti nem voltatok megelégedve a legjobb forrásvízzel, teli tettétek magatokat különféle szesszel, tinektek hiába sütött a nap – ti nem vettétek észre, tielőttek hiába zúg a patakok, rohannak a folyók, megtermékenyíteni őket, ti nem voltatok arra valók.”

Kritikusai hozzáállását kiválóan érzékelteti az a szatirikus hangvételű cikk, amely fővárosi tartózkodása alatt jelent meg róla Csontváry próféta címmel a Pesti Hírlapban: „Karalábén éldegél, alkohol, nikotinnak dühös ellensége, szeretné kipusztítani a föld színéről: de elkésett vele; háromezer évvel előbb bevált volna prófétának: de ma – szelíd józan gondolkozásán – mi megromlott kulturált emberek csak mosolyogni tudunk… különben kedves Csontváry bácsi nemcsak prófétai bölcselő, hanem tulajdonképpen festő s nem minden mag nélkül tartogat raktáron 20-30 méteres vásznakat, mi kívánjuk, hogy tervei sikerüljenek”. Talán még ennél is rosszabb, hogy nemcsak életmódját, képeit sem értették. Sem a budapesti, sem a párizsi kiállítása nem hozott elismerést. A sikertelenség pedig végül legyőzte azt a megtörhetetlennek látszó lendületet, amellyel egykor küldetése megvalósításához fogott: egy napon örökre megvált ecseteitől. Azt, hogy lenyűgöző képei fennmaradtak az utókor számára, egyedül Gerlóczy Gedeon építésznek köszönhetjük, az örökösök ugyanis egyszerű kocsiponyvaként akarták eltékozolni a hatalmas vásznakat.
Csontváry Kosztka Tivadar szegénységben halt meg, abban a tudatban, hogy isteni küldetését nem sikerült teljesítenie, halála előtt pedig gyakran éhezett. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy Titokzatos sziget című képe a Virág Judit Galéria december 19-i aukcióján 160 millió Ft kikiáltási árról indul, amely a magyar árverések tekintetében rekord? Talán örülne, talán dühösen csóválná a fejét az emberek érthetetlenségén…

Borító: Kernstok Károly karikatúrája (korkep.sk)