Jack London már gyerekként a halál szemébe nevetett

Kecskés Nikoletta - 2021. december 13. 7:31

A halál nem fáj, csak az élet kínozza meg az embert! – olvashatjuk Jack London tollából, aki valószínűleg már gyerekként elkönyvelte a fenti felismerést. Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem végezte golyóval a mellében a vakmerő, helyes arcú kölyök, amikor a monoton konzervgyári munkát otthagyva osztrigakalózkodással próbált pénzt szerezni, hogy eltartsa féltestvéreit és édesanyját.

Kockázatos döntéseinek persze ezzel nem volt vége. Mindenre képesnek mutatkozott, hogy megvesse a lábát az élet kegyetlen valóságában, ám az ínséges évek emléke örökidőkre a bőre alá ette magát. „Az élet lényege nem az, hogy jó lapokat osztanak, hanem hogy a rossz lapokat milyen jól játszod ki” – vallotta, és mestere lett saját elméletének. A törvénytelen gyerekként született kisfiú a zord hétköznapok kínjaira eleinte az állatok szeretetében és finomabb lelkű nevelőapja hatására a könyvekben talált vigaszt. Később aztán az alkoholban. Nem csoda, hiszen az osztrigakalózkodás durva és egyszerű emberek közé vezérelte, akik veszélyes munkanapjuk után csak az alkohol mámorából leltek vigaszt. A kocsma fontos és meghatározó hely lett a tizenéves fiú életében, az ital pedig valószínűleg csak növelte a benne lüktető, mérhetetlen kalandvágyat, amelynek köszönhetően hamarosan fókavadászként hajóra szállt. A matrózélet persze nem kedvezett a tanulásnak, az olvasást azonban így is képtelen volt hanyagolni – talán a betűk szeretete vitte rá, hogy 17 évesen beküldje egy novelláját egy pályázatra. Az első díj képében érkező siker pedig megérlelte benne az elhatározást: írni akar. És miközben regényhőshöz illő életet élt, tüntetéseket szervezett, vagy épp csavargóként járta a világot a vonatok tetején utazva, egyre növekedett benne az igény a kulturális ingerekre. Egy év alatt játszva megtanulta négy év anyagát, hogy leérettségizhessen, az egyetemet azonban végül anyagi gondjai miatt nem fejezte be. Majd jött a következő kihívás, az aranyláz. Miután aranyrögök nélkül, de számtalan izgalmas történettel a tarsolyában tért haza Alaszkából, írói sikerei lassan tetőződtek.

„Az ember funkciója: élni, nem létezni. Nem vesztegetem a napjaimat azzal, hogy meghosszabbítsam őket. Felhasználom az időmet.” – vallotta megtörhetetlen hévvel, és hitéhez híven valóban két végén égette a gyertyát. Ugyanakkor egyszerre mutatkozott féktelennek és kötelességtudónak. Bár az alkoholban és a költekezésben nem ismert mértéket, élete más területein komoly szabályokat fektetett le: „…a fegyelem, amelyet matrózként gyakoroltam, teljes hatással volt rám. Talán régi tengeri napjaim is felelősek életem rendszerességéért és korlátaiért. Öt és fél óra alvás az a pontos átlag, amelyet megengedek magamnak…” Hasonló, megszeghetetlen parancsolatként szabta ki magának, hogy napi ezer szót papírra vessen. Munka iránt tanúsított szigorára szüksége is volt, hiszen a szép összegek, amelyeket írásaiért kapott, számolatlanul folytak el a kezei közül. És bár szelleme egyre magasabban szárnyalt, fizikai valója megsínylette a mértéktelen élvezeteket: az egykor jó kiállású férfi elhízott, a betegeskedés pedig mindennapjai részévé vált. Az élet azonban legalább az igaz szerelemmel kárpótolta. Első, sikertelen házasságát és számtalan könnyű kalandját követően az éles eszű és kalandvágyó Charmian Kittredge mellett állapodott meg, aki egy róla készült izgalmas életrajzzal tette fel a koronát kettejük kapcsolatára.

„A halál nem létezik. Hogyan is létezne halál, amikor minden az Istenség része? A lélek sohasem hal meg, a test pedig igazából sohasem élő” – vallotta Jack London, és talán ez a gondolat vezérelte élete utolsó napján, amikor (egyesek szerint szándékosan) túladagolta a morfiumot. A lelke azonban valóban velünk maradt az írásaiban, hogy újra és újra megpróbálhassuk megfejteni bonyolult személyiségét.