A MŰ MÖGÖTT
József Attila szerelmei és a borderline
Kecskés Nikoletta - 2021. november 3. 7:57
„Tenyeremre tettem a lelkem/Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!/ De Ő gyémántokat szedett elő, Mert Ő az embert sose érti meg.” A szívbemarkoló sorok 1924-ben születtek, de talán kijelenthető, hogy József Attila egész életét jellemezték. Sorsára születésétől fogva rányomta bélyegét a szeretetéhség és a meg nem értettség érzése, mindez pedig egyszerre volt átok és kegyetlen áldás – hiszen legnagyszerűbb verseit épp elszenvedett gyötrelmei ihlették.
A költői tehetsége miatt kiválasztott kisfiú fájdalmasan érzékeny lélekkel kezdte meg földi pályafutását 1905-ben, a sors pedig nem sokáig várt a próbatételekkel. „…sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket,/ ki ugrott volna egy jó szóra nyomban./ Én tudtam – messze anyám, rokonom van,/ ezek idegenek.” – emlékezett vissza az 5 éves korától kezdődő időszakra, amikor a Mama mellől testvérével együtt Öcsödre, egy parasztgazda házához kerültek. Az elszenvedett fizikai bántalmazások mellett örök traumaként vésődött emlékezetébe Pistának való „átminősülése”, amely egész gyermeki hitét megingathatta magában és a világban. Bár két év múlva visszatérhetett anyjához, a kirekesztettség érzése itt sem csillapult, csak éppen más miatt – gyötrelmes szegénységükből adódóan – kellett elszenvednie. Már gyermekkorában is érezhető volt, túlérzékeny idegzete és lelke mennyivel fogékonyabb az átlagemberénél mind a szépségek, mind a borzalmak iránt. A végletek iránti vonzalom, a halálba menekülésre való hajlam első bizonyítéka 9 éves korában mutatkozott: egy alkalommal, Jolánnal való összeveszése után megpróbálta eldobni magától az életet, de szerencsére a lúgkövet összecserélte a keményítővel. Később számtalan hasonló kísérlete volt még, hiszen a felnőtté válással kínjai is csak fokozódtak. Tizenévesen kellett megélnie a Mama halálát, majd a világ közömbös kegyetlensége újabb kihívások elé állította gyámjával való kapcsolatában. Jolán férje, Makai Ödön magához vette ugyan a két árván maradt gyereket, Attilát és Etust, de a cselédszobában kellett lakniuk, és titkolni kényszerültek rokoni mivoltukat.
„…hogy jön ahhoz, hogy én szeressem?/Miféle ördögi öröm/osztozkodik a bőrömön” – olvashatjuk a költő egyik töredékében. Igen, az „ördögi öröm”-ként aposztrofált szerelem némi nyugalmat és boldogságot lophatott volna Attila éveibe, ha viszonzásra talál. Ám ezt az ajándékot is megtagadta tőle a sors. „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,/de gondold jól meg,/bántana, ha azután sokáig elkerülnél.” – írja 1926-os versében, félelemmel keveredő szeretetvágyával és szelídségével mélyen megérintve az olvasót. Bár Vágó Mártával való megismerkedését követően egy ideig reménye támadhatott arra, hogy megéli a megállapodás harmóniáját, a lány végül meggondolta magát. Tervezett frigyük semmivé vált, Márta nem akarta egy olyan emberhez kötni az életét, aki nem tudja polgári foglalkozásból eltartani a családját. A költőt tovább kínozta hát a szeretetéhség, az élet pedig átmeneti könyörületességgel mentőövet dobott számára Szántó Judit személyében. Hiába éltek azonban több évig együtt, Attila részéről ez inkább szövetségnek, mint szerelemnek bizonyult. Judit viszont szinte teljesen feloldódott kedvese énjében: elszántan támogatta a költőt mindenben, teljes szívvel esküt téve kivételes tehetsége mellett. Ám a külső beszámolók szerint mindezt bájos női odaadás helyett keserű, görcsös akarással tette. Attila pedig kiábrándultan nyugtázhatta magában az élet újabb kíméletlen tréfáját: az egyetlen nőt, aki saját sorsát, álmait és szívét fenntartás nélkül feláldozta volna érte, ő maga képtelen volt igaz szenvedéllyel szeretni.
Judit érezte ezt, így – mint a világtörténelem során már annyiszor – náluk is lezajlott az a klasszikus és kegyetlen szerelmi dráma, amely során a nő megbántottságtól szenved, a férfi pedig más asszonyok után vágyik. A végső döfést valószínűleg az Óda című vers jelenthette, amelyről Attila elismerte, hogy Marton Mártához íródott. Juditnak azonban még ekkor sem volt ereje kilépni a kapcsolatból. Kétségbeesett ragaszkodása ellenére végül közös történetükben is bebizonyosodott, hogy a mély érzelmek utáni vágy minden önfeláldozást felülír. A költő elhagyta élettársát, továbbra is ugyanazt keresve: a végzetes, fékevesztett szenvedélyt, amelyet gyakran verseiben is megfogalmazott.
„…s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz:
Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!”
„Ki-be ugrál a két szemem, ugy érzem.
Ha megbolondulok, ne bántsatok.
Erős karokkal fogjatok le szépen;
ha majd egész valómmal kancsitok –
ne mutassatok öklöt, úgy se látom.
A semmiből vissza ne rántsatok.”
1936-ban olvashatjuk a fájdalmas sorokat, amelyek öndiagnózisként is kiválóan funkcionáltak. A halál egyre békésebb, megváltó gondolatnak tűnhetett a kétségbeesett költő szemében. És végül eljött a reggel, amikor szívében eluralkodott a teljes lemondás. 1937. december 3-án a költőóriás örökre elköszönt a világtól, amely akkoriban képtelen volt felérni a nagyságához.
Borító: A költő az írógépe előtt (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)
