Kafka és Sartre kiment a divatból, dalok sincsenek

Pálffy Lajos - 2019. augusztus 7. 11:30

Bizony, ilyenkor, ötven felett már nagyon tud repülni az idő. Tíz éve annak, hogy elment a Cseh Tamás. Így, „a”-val. Nem volt nagyon ideje csomagolni, s mint oly sokan, maradni szeretett volna még. De elment, mi pedig azóta is rakosgatjuk egy szerteágazó életmű szilánkjait.

Bódy Gábor 1983-as kultfilmjében (mert azzá vált), a Kutya éji dalában csak annyi szerepe volt, hogy egy aluljáróban fekvőtámaszokat nyomott, majd egy kérdésre, habozva, válaszolt. A 90-es évek derekán, a taljándörögdi templomrom előtt pedig valahogy elfelejtette az egyik dal szövegét, de sokan a fűben heverészők és a köveken üldögélők közül nyomban kisegítették. Ha jól meggondolom aztán, az első, vagy a második cikkemet a szombathelyi főiskola havilapjában éppen róla írtam. Arról, hogy a szokásos félszegséggel, lámpalázzal bejött a díszterem színpadjára, leült a Thonet székbe és kezébe vette a gitárt. A nyolcvanas évek közepén már túl voltunk akkor, és arról folyt a főiskola környéki kocsmákban a vita, hogy akkor lesz-e valamiféle forradalom. Mert a hatalmon lévők már nem nagyon tudtak hatalmon lenni, az elnyomottak pedig ugyancsak távol voltak attól, hogy hatalomra kerüljenek. Hja, ameddig kenyér lesz, addig nincs forradalom, mondta Pál barátom, és hát nem is lett.

Hanem csak összekuszálódott minden, kommunista kutyából demokrata szalonna lett, vagy mi. Bennünket meg belehajítottak ebbe az új világba, nem volt hova menekülni. Hogy mit is gondolt erről az új világról Cseh Tamás, az ott van az 1997-ben megjelent A telihold dalain. Akkor már volt rálátásunk, neki is, nekünk is, és Horn Gyula kormányzott éppen. De ő, mint Füst a szemében, elmehetett indiánnak Bakonybélbe. Ahol – gondolom – nem hallgatták akkor a híreket. Ekkoriban, a Katona után a Bárka színházban lépett fel, de nekem jobban tetszett ott a romos dörögdi templomtorony és a telihold alatt. Vagy a szombathelyi, akkoriban Berzsenyi Dánielről elnevezett, és egy volt villanyszerelő elvtárs által főigazgatott főiskola dísztermének brokátfüggönyös színpadán. Jó volt Szentbékkállán abban a pajtában is, de még jobb lett volna valami kis budai presszóban, netalántán falusi kocsmában. Vagy éppen a kővágóörsi szőlőlugasban. Ahol mindig akadt vörösboros pohár, no és hozzá jó társaság.

Arra sem emlékeznek már sokan, hogy ő volt az, aki Orbán Viktor közreműködésével kihajtotta azt a két ragyogó CD-t az első világháborús katonadalokkal. Hogy el ne fújja mind a szél. Aztán ha valami, A hatvanas évek című dal, na, az megmarad örökké. Szeretem azon a 2002-ben készült felvételen, ott a dombtetőn, el-elakadva a szövegben és „végignézve a tavon”. Kafka és Sartre ugyan kiment már a divatból, és nem tetőzik az ifjúsági probléma, de konszolidációt sem hullámzik már a szép Balaton. És az a szobor is ott a Gellért téren. Az sem jött igazán össze. Biztos nevetne is rajta, aztán rágyújtana egy újabb cigire. Ja, voltak még azok a kevésbé nézhető Jancsó-filmek is. Meg néhány más, jobb-rosszabb mozgókép. És mindegyiken az a félszeg, kedves mosoly. Új dalok nélküli lett az új évezred, kár, hogy meghaltál.

Borító: Képernyőkép egy Bérczes László intejúból (Hálózat a Színházért Alapítvány CC BY-NC-ND)