Kees van Dongen, a legvadabb vad

Pálffy Lajos - 2018. május 28. 11:24

Ötven éve halt meg Kees van Dongen, a holland festő, aki állítólag még a vadaknál is vadabb volt. Az biztos, hogy Párizsba érkezve belevetette magát az élet sürejébe, de hát mindenki ezt tette a 19. és a 20. század fordulóján, a boldog békeévekben.

A polgárcsaládból induló Kees van Dongen annak rendje és módja szerint elvégezte a Holland Királyi Akadémián az előírt tanulmányokat, de már akkoriban is lelkesen látogatta a rotterdami kikötői bordélynegyedet. Ne csodálkozzunk hát, hogy néhány szimbolista kép után a francia impresszionistákon is túltéve, mindjárt a pointilizmus művelője lett. A látványt színes pontokra felbontó festésmód aztán elmerült az izmusok kavalkádjában, Kees van Dongen pedig otthagyta szülőföldjét, és mint akkoriban minden az élettől valamit akaró festő, Párizsba költözött. A történet pedig eme fordulópont után sem tér le a már más példákból jól ismert útról, mert a fények városában nem várta terülj-terülj asztalkám, hanem bizony mindenféle alantas munkákkal kellett előteremtenie a megélhetés forrásait. Így volt (ő is) hordár, újságkihordó, szobafestő, de még birkózó és karikaturista is. Miközben kilátástalanul festette a kor kívánalmainak megfelelő vásznait, no és látogatta a művészek kocsmáit, kávéházait és természetesen a bordélyokat is.

A fordulatot ezen a mások által is bejárt pályán egy költözés és egy kiállítás hozta meg a művésznek. A századfordulón az elsők között érkezik meg a később aztán legendává váló „Úszó mosodába”, a Bateau-Lavoir pedig a párizsi iskola „keltetője” lett az elkövetkezendő évtizedben. 1904-ben költözött ide, ebbe a bontott anyagokból felhúzott tákolmányba jobb híján Picasso is, ahol rendszeresen bulik voltak a kertben, a műtermekben is. Itt csövezett egy időben minden bohémek bohémje, Modigliani, ide jár Braque, Utrillo, Derain és a Kees van Dongent amúgy utáló Matisse mellett a költő Apollinaire és Jean Cocteau is. Nagy élet volt, de azért itt is volt lakbér, aminek könnyebb lett a fizetése az 1905-ös Őszi Szalon után, amikor is mondjuk úgy, hogy felfedezték a társaságot. (Picasso elég hamar lelépett innen, kezdetektől tudott bánni a pénzzel és okosan építette a karrierjét.) A lendület pedig elkapta Kees van Dongent is, aki a korábbi félvilági hölgyek, bordélylakók után az előkelő Párizs portréfestője lett. Talán éppen Modiglianitól leste el, hogy meg kell nyújtani a nőket, különösen a nyakukat, idealizálni kell a megrendelőt, mert azt mindenki szereti. Vlaminck, Derain, Dufy és persze Matisse is megtalálta a számítását, a vadak bevonultak a képtárakba és a galériákba.

Kees van Dongen pedig azért még írt egy jó könyvet Rembrandtról, 1958-ban megfestette Brigitte Bardot portréját. Aztán Monacóba költözött és boldogan élt, míg 91 éves korában meg nem halt.

Borító: A művész munka közben (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria CC BY-NC-ND)