Király utcai lovag a bécsi Burgban – Adolf von Sonnenthal élete I.
Dombi Gábor - 2020. október 19. 7:51
Ritka eset egy-egy épület történetében, hogy szinte építésétől, a 19. század első felétől generációkon keresztül követhetjük (egykori) lakói élettörténetét. A régi Pest, s később Budapest leghíresebb, „óránként egy aranyat jövedelmező” bérháza, az 1937-es lebontásáig a Király utca sarkán álló Orczy-ház volt, amelyben fennállása során családok ezrei laktak. Sok itt született kisgyerek sorsa leszármazotton át hosszan követhető.
Innen származik a németül legkifejezőbben megszólalni tudó bécsi színész, korának talán legnagyobb színművésze, Sonnenthal Adolf. (Itt született később Ludwig Barnay Németország ünnepelt színésze is.) Az Orczy-ház ekkoriban a pesti zsidóság központja volt, amelyben lakások, üzletek, raktárak, irodák is voltak. De az udvaron állt két zsinagóga, itt ülésezett a pesti zsidóság vezetősége, itt lakott a főrabbi, s korábban itt működött a zsidó kórház és iskola is. A házban zsidó étterem, könyvesbolt szolgálta ki az igényeket. Mindemellett az épület Pest kereskedelmi központja, a piac mellett állt és nem sokan tudták megfizetni a bérleti díjait. Itt lakni bizonyos rangot, de hovatartozást is jelzett. Mindemellett nem csak zsidók voltak az épület lakói, hanem nem zsidó üzletemberek, kereskedők, nyomdászok, jogászok, építészek is, többnyire olyanok, akik kapcsolatban álltak a báró Orczy családdal.
Adolf apja az Óbudán született Hermann Sonnenthal (1802) textilkereskedő volt. 1846-ban azonban az idősebb Sonnenthal csődbe jutott. De ennek ellenére az Orczy-házban laktak továbbra is. Hermann felesége, Charlotte Weiss (1806-1864) hét gyermeknek adott életet. Bár a lexikonok, életrajzok egyaránt bizonytalanok születése időpontjában, a család az 1834. december 21-i dátumot vésette a művész bécsi, Döblinger Friedhofban található sírjára. Ide temették eredetileg a pesti Theodor Herzl-t, a mai Izrael megálmodóját, akinek sírját 1949-ben helyeztek át Jeruzsálembe. A sok festő, orvos, színész, pszichológus között felbukkan – a temető másik részén – az 1975-ben meghalt SS parancsnok, Otto Skorzeny, a tetteiért soha meg nem bűnhődött háborús bűnös sírja is, aki – sok minden egyéb mellett – megszervezte Mussolini kiszabadítását 1943-ban, és ifjabb Horthy Miklós elrablását Budapesten, 1944 októberében.
Adolf (1834-1909) volt a második gyermek a családban. Az első Sigmund volt, és Adolf érkezését még öt, felnőttkort megélt gyermek követte. Míg szüleik Pesten hunytak el, az összes Sonnenthal gyerek – Adolf sikerei és megtelepedése után – Bécsbe költözött, bár Sámuel – a Bécsben gyűjtött vagyonából – később magánzóként Pesten élt és hunyt is el. Adolf ifjúkoráról több apró visszaemlékezés maradt fenn, de ezek leginkább regényes emléktöredékek. A pesti zsidó elemi iskolában (Normalschule) tanult 1846-ig, ahol a legjobb diákok közé tartozott. Tanulmányait a pesti József-ipariskolában folytatta, amit az 1848-as forradalom miatt félbehagyott. Pesten az 1848. március 15-i forradalom után áprilisban zsidóellenes zendülés tört ki, amelynek során az Orczy-ház környékén, a Király utcában sorra verték szét a zsidók boltjait, ablakait a felheccelt iparossegédek. Az önvédelemre felkészült Sonnenthal baltát ragadott és egy kis csoport tizenéves élén egy részeg, zsákmányolni vágyó csoportot vert ki szülei házából. A szabadságharc után szülei eldöntötték, hogy ki kell tanulnia a szabómesterséget, noha Adolf litográfus szeretett volna lenni. Két év múlva a mestermunka, egy selyemmellény elkészítése után megkapta a segédkönyvét, amivel abban az időben szokásos szakmai vándorútra indulhatott. Sonnenthal 1850. november 25-én állt munkába Josef Peschek mester műhelyében, ami a Burgtheater művészeinek is dolgozott.
Bécsben aktív színházlátogató lett, majd bátorságát összeszedve megkereste a korszak egyik ismert színészét, Bogumil Dawison-t, hogy adjon neki bemutatkozási lehetőséget. Ő nem tagadta meg a szabólegény kívánságát, akit korán reggel fogadott a lakásán. Sonnenthal A haramiák című Friedrich Schiller színdarab egyik monológját szavalta „mégpedig akkora pátosszal és lendülettel, hogy amikor a monológ befejeztével belevetette magát egy székbe, a szék darabokra tört alatta. Dawison azonban mosolygott és megvigasztalta: — Nem föltétlenül szükséges, hogy ennél a jelenetnél mindig összetörjön egy széket — mondta —, de egyébként egészen ügyesen szavalt.” Dawison mutatta be Heinrich Laube igazgatónak is, aki elismerte Sonnenthal tehetségét, és azt tanácsolta neki, hogy próbálja ki magát kisebb vidéki színházaknál, mielőtt nagyobb színházakhoz szerződne.
Első állomása Temesvár volt. Itt Phoebus szerepében debütált a „Glöckner von Notre Dame” című darabban. Bár a karrier jelentős színpadi döccenőkkel indult a városban, és ezért fizetéscsökkentéssel büntették is. De rövidesen korához és megjelenéséhez illően hősszerelmes szerepeket kap, így közönsége hamar megszerette és elismerte. Egy Sonnenthal által mesélt anekdota szerint a „József a szép mészáros” című bohózat bemutatása után egy helyi mészáros megköszönte az élethű alakítást a „kollégának”, és ajándékul egy nemzeti színű szalaggal átkötött kolbásszal ajándékozta meg. 1852-54 között már a nagyszebeni (Hermannstadt) színházban tölt hosszabb időt, majd Graz-ban élvezi az 1854-55-ös évadot, ezt követően a távoli Königsbergbe (ma: Kalinyingrád) szerződik. Üstökösként robbant a színi világba: négy évvel azután, hogy szabólegénynek állt Bécsben, 1854-ben már Dawisont követi a pesti színpadon, miután mestere a gyenge fogadtatás miatt félbeszakította a vendégjátékát. A korabeli kritika azt rótta Dawison szemére, hogy „mindig újat akar teremteni”, de Sonnenthalt sem kímélte.
„Schiller „Don Carlos“-ában először lépett föl Sonnenthal úr, pesti fi, a címszerepben. E fiatal színész csinos alakkal, élénk fölfogással s a művészet iránt észrevehető kedvvel bír. (…) Igyekezzék azonban mindenek felett a modorosságtól menekülni. Továbbá ajánljuk, hogy mondjon le a magas tragoediáról, s szentelje magát a társalgási szerepekre, e tekintetben a „Fogház“ -ban mint gróf Walbeck, nagyon igazolta ebbeli tanácsunk helyességét. A tragoediára sem hangja, sem tehetségének intensivitása nem elegendő.”
A Burgtheaterbe – először csak vendégként – 1856. május 18-án tért vissza, és egymást követő sikerei után 1859-ben már a színház állandó művésze lett. 1860-ban feleségül vette Pauline Pappenheimet, akitől öt gyermeke született: Felix, Hermine, Edmund, Sigmund és Paul.
(Folytatjuk)
Borító: Már lovagként egy fotográfián (Wikipédia)
