Kis szövegkiemelés-történet I.

Fáy Zoltán - 2022. szeptember 26. 6:37

Sokan gondolják úgy, hogy a tanulásban vagy egy szöveg ismételt használata esetén nagy segítséget jelent az írás lényeges – vagy annak vélt – részeinek megjelölése. A szövegkiemelés manapság az írott és nyomtatott szöveg hanyatlásával sem tűnt el teljesen, hiszen a nagy szövegszerkesztő- és szövegkezelő programok is lehetőséget nyújtanak a kiválasztott rész színezéssel történő megjelölésére.

A szövegkiemelés szokása korántsem új dolog, legföljebb a különféle áttetsző, széles, élénk színű, de átlátszó nyomot hagyó filctollak története nem túl régi: az első szövegkiemelő filcet 1963-ban dobta piacra az 1858-ban alapított amerikai Carter’s Ink Company, ez azonban még kissé eltért a ma használatos filcektől. A maihoz egészen hasonló szövegkiemelőket a Carter’s-t 1975-ben felvásárló The Avery Dennison Company 1978-ban kezdte el árusítani. Magyarországra persze jóval később jutottak el az első „markerek”, viszont nálunk is hamar népszerűek lettek a könyvrongálás eszközei.

De a szövegkiemelés története kétezer évnél is régebbi múlttal rendelkezik. Az egyiptomi papiruszokon például azért írták sokszor különféle növényi eredetű tintákkal a jeleket, hogy felhívják a figyelmet a közlés bizonyos részeire. Ez a megoldás a középkori pergamenkódexek világában is felfedezhető: az eleinte tussal, növényi alapú festékekkel később gubacstintával (vasgallusz tinta) írt szövegek bizonyos részeit vagy eleve más színnel, többnyire míniummal írták, vagy míniummal aláhúzták. És nem csak a kódexek használói: sokszor maguk a könyvet befejező miniátorok is, akik egyébként főként a bekezdések elejét jelölték piros festékkel. A mínium a kódexmásolók kedvelt festéke volt. Önmagában nem oldódik vízben, más anyagokkal kell elegyíteni. Meglehetősen mérgező, hiszen a mínium nem más, mint ólomoxid.

A pergamen (hártya) egyes adatok szerint először Kr.e. 200 körül készült Pergamon városában, és az újdonság nem az állati bőrre való írás volt, hanem a minél fiatalabb állat – főként kecske és juh, északon a borjú – bőrének a kikészítési, cserzési módja. A megnyúzott bőrt néhány napig meszes oldatban áztatták, így könnyen eltávolítható lett a bőrről a szőr és a húsmaradvány. Miután megtisztogatták a bőrt, keretre feszítették, majd tajtékkővel tovább vékonyították és a felületet krétával kezelték.

Valójában már sokkal korábban is ismert volt a pergamen, Pergamon városában csupán a hatalmas könyvtár ellátása érdekében javítottak a korábban is létező eljáráson. Az a vélekedés viszont téves, hogy a pergamen elkészítési módját akkor fejlesztették ki kényszerűségből, amikor a pergamoni könyvtár nagyságát féltékenyen szemlélő egyiptomiak, a Ptolemaiosz dinasztia uralkodói, akik az alexandriai könyvtár elsőségét szerették volna megőrizni, blokád alá vonták a várost, s így egyiptomi papiruszhoz sem juthattak hozzá a pergamoni másolók. (Más verzió szerint csak a papiruszkivitelt tiltották meg, hogy a műveltségszerető II. Eumenész (Kr.e. 195-158) pergamoni uralkodó ne tudja gyarapítani gyűjteményét.)

Ez tehát tévedés. Valószínűleg a legnagyobb pergamoni újítás nem maga a pergamen volt, hanem hogy rájöttek: a hártya tekercsben tárolása és a tekercsből való olvasás sokkal körülményesebb, mint ha hajtogatnák a pergameneket és római mintára a lapokat összefűznék. (A rómaiak a viasztáblákat rendezték így egybe.) Erre ugyanis a merevebb papirusz nem volt alkalmas. Vagyis lényegében ekkor született meg a ma is ismert könyv formája.

A szövegkiemelés módszereit az írással foglalkozó szakemberek sokszor két nagy csoportba sorolják: a verbális és a nem verbális jelzések halmazába. Az aláhúzás értelemszerűen nem verbális, de már a középkorban is többféle, szavakon kívüli jelzést használtak a fontosabb részletek kiemelésére. És értelemszerűen az aláhúzás se mindig vörös míniummal történt, hanem gyakran egyszerű gubacstintával. (folyt. köv.)

Borító: Míniumos aláhúzás a Magyar Ferences Könyvtár Sermones de tempore et de sanctis című, XV. századi papírkódexében (Magyar Ferences Könyvtár)