Kis szövegkiemelés-történet II.

Fáy Zoltán - 2022. szeptember 30. 6:10

Sokan gondolják úgy, hogy a tanulásban vagy egy szöveg ismételt használata esetén nagy segítséget jelent az írás lényeges – vagy annak vélt – részeinek megjelölése. A szövegkiemelés manapság, az írott és nyomtatott szöveg hanyatlásával sem tűnt el teljesen, hiszen a nagy szövegszerkesztő- és szövegkezelő programok is lehetőséget nyújtanak a kiválasztott rész színezéssel történő megjelölésére.

Aztán írás történetének korai szakaszában, főként Kínában, a tus volt az írás – valójában jelfestés – legelterjedtebb alapanyaga. Fenyőszurokból, szezámolajos lámpakoromból, marhaenyvből készült, amely alkotóelemeket összegyúrva és illatosítva rudakat és lepényeket formáztak. Ezeket kiszárították, és a későbbi felhasználók a szilárd darabokból törtek le és oldották fel vízben. A rómaiak a tintahal barnás-fekete váladékával írtak, amelyet a lábasfejű ragadozó veszély esetén lövell ki a tengerbe, hogy a zavaros vízben az ellensége ne találja meg. Ma a tintahal váladékát főként a gasztronómia hasznosítja élelmiszer színezékként.

A korai európai kódexek többféle növényi festékkel és tussal készültek. A XI. században azonban az ázsiai-európai kereskedelem akadozása miatt a tus olyan drága lett, hogy a kódexíróknak új megoldás után kellett nézniük. Sokan úgy gondolják, hogy Theophilus volt a feltaláló, aki rájött a gubacstinta titkára. (Talán azért, mert a XI. században élt bencés Theophilus presbiter könyvében, a De diversis artibusban sokféle középkori mesterség ismertetése mellett a festéssel, a kódex- és faldíszítéssel is foglalkozott.) Az eljárás alapja a széttört tölgyfagubacs. Azonban a főként gubacsdarázs és gubacslégy által megcsípett és felduzzadt, költőfészkül „használt” levelek csersavtartalma általában nagyon magas, ez pedig szétmarja a pergament vagy a papírt. Sokféle eljárással kísérleteztek, hogy csökkentsék a gubacs savtartalmát, a végső megoldás azonban a gubacstinta klasszikus receptje lett, amely összetört gubacsból, vízből és vasgálicból áll. Igaz, sokszor még ez is végzetesen savas volt, különösen, ha a szokásosnál többet használtak belőle.

Az eltérő, többnyire piros színnel megjelenített írás sem tűnt el az egyiptomi papiruszokkal vagy a középkori kódexekkel. Mind a mai napig használják a szövegkiemelésnek ezt a módját. A könyvnyomtatás felfedezése után a két szín (duplex) nyomás viszonylag gyors feltalálásával már korai ősnyomtatványokban felbukkan a kiemelésnek ez a fajtája. Az első nyomás után újból présbe került a gondosan helyére igazított papír, és az előző szedésben üresen hagyott helyekre került a piros nyomdafestékes további szöveg. A legkevésbé igényes nem verbális szövegkiemelés a lapszélre húzott vonal. Ennek hosszúsága mutatja, mely részeket érdemes elolvasni vagy újraolvasni később. Hasonló az aláhúzáshoz, de gyorsabb és kevesebb tintát pazarol a szövegkiemelést eszközlő könyvhasználó. Ez is régi módszer, már a kódexek korában is ismeretes volt, de nyomtatott könyveknél is használták – és bizonyára használják mind a mai napig.

Persze a lapszéli vonalazásnak is lehetnek díszesebb változatai, vagy törekedhetett a szövegkiemelő a megjelölendő szöveg pontosabb behatárolására. Valószínűleg a kapcsos zárójel is a kiemelés eszköze volt a középkori- koraújkori könyvek margináliái között. Ahogyan a szögletes zárójel is pontosan mutatta a fontosnak tartott szövegrész elejét és végét, és persze sokféle egyéb nem szöveges jelzés is létezett. Krikszkrakszok, satírozások, ikszek, nyilak, vonalak és keresztjelek, néha indamintát utánzó lapszéljelek. De igen gyakoriak a teljesen egyedi kiemelő jelzések, amelyek széles körben nem terjedtek el, csak egy-egy olvasó fantáziáját, kreativitását dicsérik, és más könyvekben való ismétlődésük esetén okkal gyaníthatjuk, hogy ugyanaz az ember olvasta a hasonló módon megjelölt könyveket.

Valószínűleg a középkori szövegkiemelés legismertebb módja a manicula (kezecske) volt, amelynek használata a XVIII. században visszaszorult ugyan, de a XIX. században újraéledt. A művészi hajlammal megáldott kódexírók és könyvhasználók valóságos kezet ábrázoló mesterműveket hagytak hátra. A kezet rajzolók sokszor a saját végtagjukat örökítették meg, és ez alapján azonosítani is lehet egy-egy könyvhasználót, sőt, esetenként még az olvasottságába is bepillantást nyerhetünk az egyforma kezek révén.
Legcélszerűbb a maniculát hasábos tördelés esetén a külső margók valamelyikére rajzolni, mert ezen a helyen sokkal könnyebben észrevehető a könyv gyors átlapozásakor. Persze ilyen szabály sohasem létezett, és a kódexmásolók sokszor figyelmen kívül is hagyták a praktikumot.

Tévedés lenne azt gondolni, hogy minden kiemelésre rajzolt manicula művészi szintű ábrázolás. A kisebb tehetséggel megáldott olvasók sokszor igen elnagyolt, már-már csak jelképesnek tekinthető kezecskével jelölték meg a fontosnak tartott szöveget. Talán csak utánoztak más könyvhasználókat vagy meg akartak felelni az aktuális divatnak, azért választották a kiemelésnek ezt a módját. A célnak természetesen a stilizált kéz is megfelel. A nagy műgonddal megrajzolt vagy hanyagul odavetett manicula túlélte a kézzel írt könyvek korát, és a XV-XVI. századi ősnyomtatványokban és antikvákban sokszor már nyomtatott formában jelent meg, hogy segítse az olvasót a szövegben való eligazodásban. Majd a későbbiekben mind ritkábban fordult elő, mígnem a XIX. század középkor felé forduló romantikája újra fel nem fedezte a szövegkiemelésnek ezt az archaikus formáját.

A kezecske azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal napjainkig fennmaradt, még számítógépes manicula karakter és kép is létezik.

Borító: Elnagyolt vagy stilizált szövegkiemelő kéz egy XV. századi Terentius kódexben (Magyar Ferences Könyvtár)