Kocsi, bricska, hintó

Pálffy Lajos - 2021. március 19. 7:30

Ha pedig megnézzük azt, hogy a szállítás mellett mivel utaztak leginkább a két világháború közötti Magyarországon, akkor a lovas kocsit találjuk meg, mint egyeduralkodó személyszállító eszközt. Amelyet már az 1800-as évek elejétől többnyire városi gyárakban állítottak elő, de azért egy ügyes kovács és bognár is elkészíthette, összetársulva.

Mi magyarok büszkék lehetünk arra, hogy feltaláltuk a különféle időjárási- és útviszonyok között a leghasználhatóbb teher- és személyszállításra is alkalmas szerkezetet, a kocsit. Amelyet, mint azt mindenki tudhatja, a Komárom-Esztergom megyei Kocs községről, első gyártási helyéről neveztek el, és 1469-ben említettek először meg írásban. Boldog idők voltak ezek, az országban I. Mátyás, az igazságos uralkodott. Amikor pedig 1485 után áttette székhelyét Budáról az álnok Bécsbe, állítólag a futárszolgálatot már ilyen kocsikkal oldotta meg. A kocsi tehát leginkább személyszállításra szolgált, de ez nem jelentette azt, hogy a piacra szánt áru, vagy éppen a postára tett levelek ne fértek volna fel rá. Az évszázadok folyamán aztán lassan kialakult máig is jellemző alakja, szerkezete, felépítése. Ezekben ugyan akadhatnak némely különbségek a maradék országunk egyes vidékei között is, de a lényeg ugyan az.

A „parádés” kocsi, mint azt eme elnevezése is mutatja, mindenképpen egyfajta státuszszimbólum is volt még a két háború között is. Azért is, mert nem engedhette meg mindenki magának, meg aztán nem lehetett, illett igás, szántáshoz is használt lovat befogni eléje. A vidéki középosztály, de a tehetősebb falusi gazdák is erre a feladatra külön tartottak egy pár lovat, ezeket aztán akár hátasként is lehetett használni. A vas tengelyekre és sokszor alvázra könnyű, szépen megmunkált fából készült a felépítmény. Az első kerekek itt is kisebbek voltak, mint a hátsók és minden kerékre laprugók kerültek lengéscsillapítás céljából. Így aztán valóban kellemessé vált a gidres-gödrös földutakon is az utazás, bár a községi bíró, vagy éppen a vármegye köteles volt a jó útviszonyokról is gondoskodni. Parádés kocsin, hintón, homokfutón vagy bricskán vitték aztán a menyasszonyt és a vőlegényt a templomba, de ezzel indultak el a vasárnapi misére is. Ha nem volt vonat, ezzel utaztak be, ha valami kellett a városba, vagy látogatták meg a távolabbi rokonokat, ha úgy adódott.

Ezeknek a kocsiknak az előállítása, éppen a vas és acél alkatrészeik miatt is, már túlmutat a falusi kézművesség keretein. Ezért is élhettek meg az országban az 1810-es évektől induló kocsigyárak, ahol előre legyártott elemekből rakták össze a járműveket. Ezek már a század közepére fel is virágoztak, és egészen az automobilok tömeges elterjedéséig a kocsik szolgálták ki az emberek helyváltoztatási igényeit. És 4-5 személyes változataik napjainkban is használatban vannak, aztán az idők folyamán egy magyarok által nagy sikerrel művelt sportág is épült a járműre, fogathajtásnak hívják.

Borító: Kocsival keresték fel az urak 1930 nyarán a tényői kocsmát (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)