Könnyű anekdoták nagyjainkról – Miért ordított annyit Molnár Ferenc?

Kecskés Nikoletta - 2023. június 5. 9:48

Színész és művész nagyjainkról nemcsak számtalan filmkocka, hangfelvétel, életrajzi írás, de rengeteg anekdota is fennmaradt, amelyekből hol mulatságosabb, hol kevésbé ismert tulajdonságaikról szerezhetett tudomást a nagyközönség.

A szájról szájra terjedő történetekben leggyakrabban mégis az adott “sztár” karakterének legjellemzőbb árnyalatai nyilvánultak meg. S mivel a művészlelkek általában viselkedés tekintetében sem átlagos és kispolgári megnyilvánulásokkal reagálták le a világot, bőven válogathatunk a róluk szóló “szösszenetekben”.

Az 1883-as születésű, morózus természetű, ám minden körülmények között rendíthetetlenül piperkőc Csortos Gyula például mind hiúságával, mind modorával beírta magát az anekdoták nagykönyvébe. Amikor vándorszínész időszaka végén, 1904-ben leszerződtették a debreceni színházba, százhatvan koronányi előlegét azonnal divatos öltönyre, kalapra és sétapálcára költötte, s megjelenését végül egy rendkívül előkelőnek ható lakkbőrönddel koronázta meg. Így érkezett a színházba, ahol Lengyel István feljegyzése szerint a következő történt: „Tíz előtt ért a színházhoz, ahol nem talált senkit. A kapus is csak pár perc múlva került elő. Azzal a szertartásos előkelőséggel nyújtotta feléje útitáskáját, mint földesúr, ha kastélyába megérkezik. Az öreg színházi róka arca megmerevedett. Mit képzel magáról ez a fiatal színész? Valóban azt hiszi, hogy ő cipeli majd a táskáját? Már készült, hogy alaposan megmondja a véleményét, mikor ötkoronás ezüstpénz csillant meg előtte, és csúszott az új színész kezéből a tenyerébe. Alig akart hinni a szemének. Megszokta, hogy a társulat ifjúsága koronás kölcsönöket kunyerál tőle. Egyik kezével elkapta a bőröndöt, a másikkal tiszteletteljesen szalutált.”

Csortos azonban nemcsak fejedelmi megjelenésre törekedett, de fejedelmi ellátást is kívánt. Mindenki tudta, milyen fontosak számára a lenyűgöző mennyiségű és minőségű finomságok – hatalmas lakomáival saját bevallása szerint is gyakori gyermekkori koplalásait kompenzálta. Bármekkora összeget hajlandó volt elkölteni egy jó étteremben, ám cserébe ott is – akár a színházban – maximalizmust követelt. Egy vacsora alkalmával kedvenc étkét, a rákot hiányos formában, kettő helyett egyetlen ollóval szolgálták fel. A pincér már rettegett, számított rá, hogy a nagy színész kritikával él majd, s így is történt: Csortos némán a rákra mutatott, majd kérdő tekintettel firtatta, miért egy sérült példányt hever a tányérján. A felszolgáló hadarva igyekezett kivágni magát:

– Sajnos valóban hiányzik az egyik ollója a ráknak, művész úr, de erről nem tehetünk. Ezek az állatok nagyon vadak és folytonosan harcolnak egymással. Fő fegyverük az olló, így eshetett meg, hogy ez a rák harc közben elveszítette az ollóját.

A színész előkelő arckifejezéssel, közbevetés nélkül várta ki a magyarázat végét, majd röviden és határozottan ennyit válaszolt:

– No, sebaj. Akkor hozzák ide a győztest és azt tálalják fel nekem.

Persze, nemcsak a férfi színészekről maradtak fenn emlékezetes történetek, hanem primadonnáinkról is. A Rákosi Szidi színiiskolájából 1899-ben végzősként kikerülő Fedák Sári férfirajongóinak odaadását például számtalan anekdota kiemelte. Az egyik érdekes történet a beregszászi Fedák-kastélyhoz kapcsolódik, amely ma is áll, s amelyet a színésznő építtetett az 1900-as évek elején szüleinek. Arról azonban, hogy milyen pénzből fedezte e nemes gesztust, kétféle magyarázat is fennmaradt az utókor számára. Az egyiket maga Fedák Sári jegyezte le naplójában:
„A Bob herceg előadássorozata után hazautaztam Beregszászra. Egy nap elsétáltunk apámmal a Munkács-Beregszászi útra. Oda, ahhoz a kereszthez, ahol elbúcsúzott tőlem, amikor elmentem Budapestre Rákosi színiiskolájába. Itt leültünk egy pillanatra a kereszt alá a kőre. Szemben volt az a telek, amit apám évekkel korábban megvett, és úgy tervezte, ha elegendő pénze lesz, épít rá egy családi házat. Tervezni könnyű volt, csak a pénzt megszerezni volt nehéz. A táskámba nyúltam, és kivettem egy betétkönyvet. Átadtam apámnak. Az összeg bőven fedezte a ház építési költségeit. A betétkönyv nem volt névre kiállítva, csak annyi volt rajta: ‘BOB HERCEG’.” Az anekdoták világa azonban ennél izgalmasabb verziót kívánt, így a pikánsabb történet szerint a díva fogadással nyerte a hatalmas összeget, amikor a beregszászi úri kaszinóban különös játékra szólította fel a katonákat: egész éjjel meztelen hasán kártyázhatnak, s ha egyszer sem neveti el közben magát, övé a nyeremény.

Végül, hogy befejezésként visszakanyarodjunk a nehéz természetű férfi zsenikhez, álljon itt egy történet Fedák Sári és Molnár Ferenc közös életéből. Az írótól, akit köztudottan nehéz természetű embernek ismertek, nem álltak távol az indulatos és heves megnyilvánulások, azonban a feleségét sem kellett félteni. Egyszer állítólag egy közös barát előtt tört ki köztük hatalmas vita, amely során mindkét fél olyan hangosan ordított, hogy szinte nem is hallotta a másikat. A “csörte” végén a barát döbbenten kérdezte Molnárt: „Mindig ilyen nálatok egy veszekedés?” Az író erre így válaszolt: „Persze. Ezzel rengeteg időt lehet megtakarítani. Most, hogy mindketten elfáradtunk, egy ideig megint kellemes csend lesz.”

Borítókép: Fedák Sári fotója mandolinnal a kezében, 1903-ból (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)