La Fontaine már csak tudta…

Pálffy Lajos - 2021. július 8. 7:18

Az pedig, hogy a pontosan 400 esztendeje született La Fontaine teljesen más életet élt, mint amiről híres állatmeséi, fabulái szólnak, már talán nem is meglepő értékvesztett korunkban. Bizony, La Fontaine igazságai számára csak papíron léteztek, a tanulságos történetek írója leginkább bort ivott és vizet prédikált, ahogy a magyar ember mondja.

Egészen pontosan nagy élvhajhász volt őkelme, aztán pedig megfáradván használta ki íráskészségét, amikor is ezzel a tudással a XIV. Lajos (1643-1715) kori arisztokrácia kitartottja lett. Ami végső soron nem bűn, sőt a korban szokásban volt ez művészi, írói körökben. Az író/költő/zenész a kosztot és a kvártélyt alkotásokkal, koncertekkel „hálálta meg”, így mindenki jól járt, és a világ is előbbre jutott. S a Napkirály birodalmában bizony jutott pénz ilyesmire is, Franciaország hatalmának teljében ugyan a legtöbbet a háborúra költötte, de a merkantilisták gondoskodtak a tartalékok felhalmozásáról is. A nagy Mazarin egyik legfontosabb munkatársa, Nicolas Fouqet pedig megtalálta magának a párizsi életre vágyó, harminc éves léhűtőt, Jean de La Fontaine-t, és támogatta 1000 frank évjáradékkal is. Aztán túl sokat vett ki magának a kincstárból, s így 1661-ben élete végéig egy börtön lakója lett. La Fontaine pedig kénytelen volt hazatérni a szülőházba.

Ami Észak-Franciaországban, egy Chateau-Thierry nevezetű kisvárosban állt, és szülei, felmenői pedig jó polgárok, hivatalnokok voltak, akik fiukat papi pályára szánták, és Jean másfél évet járt a teológiára, vagy inkább mellé, mert már ekkor elkezdte a korhelykedést. Így aztán atyja hazahívta, és hivatalnoki állást, tehetős és szép feleséget is szerzett neki. Sőt el tudta intézni, hogy 1652-ben megörökölje az atyai hivatalt az akkor már gyermekes apuka. Aki aztán gondolt egyet, és mindent ott hagyott Párizsért. Ekkor jött össze Fouquet úrral, aki mindig arannyal teli erszénnyel járt. És amikor nem örökölte meg Mazarin hivatalát, hát kiderültek sikkasztásai is, így negyven éves cimborája is hoppon maradt. S mint tudjuk, haza is indult a megörökölt szülői házhoz, de ismét csak szerencséje lett, mert itt meg Boullion hercegnő vette a szárnyai alá. Az ő segítségével került aztán La Fontaine 1664-ben ismét Párizsba, és a felsőbb körökbe, de XIV. Lajos azért nem felejtette el soha, hogy kinek volt a kegyeltje.

De Racine és Molière meglátta az akkor már írogató, nem is annyira ifjúban a tehetséget. Aki pedig ráérzett arra, hogy az állatmesék, azaz fabulák terén, Aesophus nyomán van mit keresnie. 12 ilyen könyvecske került ki tollából, olyan örökzöldekkel, mit a holló és a róka, vagy a tücsök és a hangya története. De ne felejtkezzünk meg a béka és az ökör, a róka és a gólya, vagy a városi és a mezei egér találkozásairól sem. Mindezeket magyar nyelven az 1800-as évek elejétől lehet olvasni, az első igazán jól fordított kiadásban, 1856-57-ben Heckenast Gusztáv és Czuczor Gergely keze is benne volt.

Borító: A nagy mesélő portréja (haberturk.com)