Latabár levelét megírta

Kecskés Nikoletta - 2022. július 26. 8:36

A 60 éves Latabár Kálmán sejthetően dúlt lélekkel hajolhatott levele fölé, miközben az alábbi mondatokat vetette papírra: „Én a Kossuth-díjat, Kiváló Művészi címet azért kaptam, mert az vagyok, aki. Miért akarják, hogy más legyek? Én cukorbajjal, beteg szívvel, meglehetősen megfogyatkozott egészségi állapotban tehetségemet becsülettel viszem a színpadra” – vetette szemére kritikusainak.

Azoknak a tollforgatóknak, akik a közönség rajongása ellenére is fanyalogva fogadták produkcióit, akik „túlságosan latabáros”-nak nevezték. Irományában hosszan részletezte színészi pályájának állomásait és hazájához való ragaszkodását, amelyet a külföldi sikerek sem ingattak meg. Egyúttal „előleget” kért a sajtó részéről „a szeretetből, amely halálom után előreláthatóan felém fog áradni”. A teleírt papír borítékban, a boríték pedig a Népszabadság egyik rovatánál landolt, de hiába. A olvasók elé természetesen nem juthattak el az idős művész önérzetes, mégis megindító sorai. Ám a színészlegenda tehetségét még a szocialista hatalom képviselői sem vitathatták, annak ellenére, hogy gyakran akaratlanul is a lábukra lépett. A közönség rajongása pedig egyszerre védte és veszélyeztette: egy május elsejei felvonuláson például lakása elé érve a tömeg az „Éljen május elseje” helyett az „Éljen Latabár!” felkiáltást kezdte zúgni egy anekdota szerint.

Nem csoda, hogy szerették, hiszen a művészcsaládból származó mindenki „Latyija” nemcsak tehetségében bizonyult kiemelkedőnek, hanem emberségében is. Talán e két dolog bűvös egyvelegének köszönhette, hogy sikerült megőriznie magát mind a Horthy, mind a Rákosi rendszerben. Magánéletében sem szolgáltatott okot csalódásra. Bár Vadnai Éva vőlegényeként még közelről ismerték a pesti prostituáltak, egy különös szerelem véget vetett csapodárságának. Egy fellépés végén látta meg a közönség sorai közt helyet foglaló Walter Katalint, és a 35 éves férfi rögvest szerelemre lobbant az önfeledten kacagó 17 éves lány iránt. Egyes források szerint azonnal megkérte a kezét, majd az esküvő után lelkes kötelességtudattal töltötte be mind a férj, mind az apa szerepet. Példás családi életét a szocialista média is okosan meglovagolta. Egy 1953-as filmhíradó képkockái néhány perc erejéig még a család Dózsa György úti otthonába is betekintést engedtek, amelyben a színész 1940-től egészen haláláig élt.

Lánya, Latabár Katalin egy interjú során így idézte fel a családi fészket: „Valamikor öt szobánk volt. Apu egy kis színpadfélét rendezett be a szalonban. Nem éltünk fényűzően, de szép bútoraink voltak. Drága ruhákat sem vett soha, hiába nyaggattam értük. Tudja, mindig azt mondta: Ducikám, nekünk szerényen, egyszerűen kell élnünk.” Édesapja maximalizmusáról szintén említést tett: „Apu itthon készült fel a szerepeire. Órákon át gyakorolt a tükör előtt. Figyelte a mimikáját, grimaszokat vágott. Aprólékosan, percre pontosan kidolgozta a jeleneteit. Bezárkózott a szobájába szerepet tanulni, ilyenkor nem zavarhattuk. Mindig vitt valami újat az előadásba, sosem játszott semmit kétszer ugyanúgy.”

Csakhogy a harmónia nem tarthatott örökké. Testvérének, Árpádnak – akivel mind a színpadon, mind az életben elválaszthatatlanok voltak – az elvesztése tragikus választóvonalat jelentett a színész életében. Mindezt tetőzték cukorbetegségéből adódó egészségügyi problémái, és a továbbra is embertelen munkatempó. Ilyen körülmények között született hát a levél, amely célját sajnos nem érte el. A fanyalgók azonban halála után valóban „megtértek”, és a mai napig egy ország neveti magát könnyesre a magyar Chaplin humorán, amelybe az idő vasfoga éppúgy beletört, mint az elmúlásé.

Boríró: Latabár monoklival és a szovjet filmdelegációval (Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum CC BY-NC-ND)