Latinovits Zoltánt depressziója űzte a vonat alá?

Kecskés Nikoletta - 2023. március 6. 2:52

28 éves volt, amikor kollégái rátörték az ajtót, hogy megelőzzék öngyilkosságát, annyira kínozta ugyanis a tehetségtelenség érzése, hogy egy nyakkendővel próbálta megfojtani magát. Hiába bizonyult sikeresnek, a depresszió gyötrelmei végigkísérték életét, s még Ruttkai Éva szerelme sem menthette meg az erőszakos haláltól.

Hogy miért nem tudott igazán soha hinni magában, arra egyértelműen a pszichiátriai kórkép a válasz. Szorongó világlátásában talán része volt, hogy szülei korán különváltak. Egy visszaemlékezésében így olvashatunk gyermekkoráról: „A Ligetben minden változatlan. Ma is öreg platánok alatt minden olyan, mint volt. Csak sajnos, a »Gundel«-t építették át… Itt nőttem fel, gyönyörű és zsibongó kulisszák között, kis biciklimmel rohangálva a lépcsőkön, palackokat hordva, hordókat görgetve, disznókat etetve, régi pincérek és tornyos sipkájú szakácsok között, furcsán egyedül, tizenhárom gyerek-nagybátyám és nagynéném között korcsolyázva, hegedülve, az Állatkert sziklái alatt szomorkodó madarak és oroszlánok között rajzolgatva, firkálva. A söntésből figyeltem a különös vendégsereg felvonulásait. Apám odahagyta Anyámat, aki visszatért ide, szülei és testvérei közé, és éjjelekig dolgozva, élete virágjában, huszonegy éves korában indult el velem a lemondás és önlegyőzés ösvényein.”

Önlegyőzésben az érzékeny fiúnál sem volt hiány. Érettségi után egy ideig a fizikai munka kihívásait is megtapasztalhatta: asztalos tanulóként, majd hídépítő munkásként kereste kenyerét. Később építészként diplomázott az egyetemen, s csak ezután sodorta sorsa segédszínészként a debreceni színház deszkáira. Ám miközben környezete látta és csodálta tehetségét, ő maga olykor a teljes reménytelenség állapotába süllyedt. Olyannyira, hogy 1957-ben már pszichiátriai kezelésbe kapaszkodva kereste a kiutat. „Olyan szertelen lobogással akartam behozni az »elvesztett« éveket, amelyeket az asztalosműhelyben, a hídnál, a Műegyetemen töltöttem el látszólag teljesen feleslegesen, hogy 1958 nyarán megint elfogyott az erőm. A kétéves színházi gyakorlat után szakmai tudásom távolról sem éri el azt a fokot, amelyet kívántam. A »belső hang«, mely mindig a teljesség felé hajtott, nem hagyott nyugodni, de a szervezet nem bírta a megerőltetést. Elfáradtam.” – emlékezett később nyakkendős öngyilkossági kísérletére. Életével és küldetésével kapcsolatos kétségeinek különösen megrendítő sorokban adott hangot. – „Élek, mert kell. Érzem, mert kell. Mert a világra jöttem. 28 éves leszek az év végén. És még semmit sem tettem. És vajon fogok-e valamit tenni?”

Pedig folyamatosan a siker felé gyalogolt – főként, miután megkapta első filmszerepét a Gyalog a mennyországba című alkotásban. Szakmai megítélésén azonban sokat rontott, hogy folyamatos kritikákkal, politikai kiszólásokkal kísérte a forgatást. Végül egy éjjel verekedésbe keveredve – kolléganőjét védte a tiszteletlen megjegyzésektől – állkapocscsont törésével hátráltatta a produkciót, a büntetés pedig mindent megváltoztatott. Két évre eltiltották a filmezéstől, s a debreceni színháztól is el kellett köszönnie. Ám minden rosszban van valami jó – ha nem kerül Miskolcra, talán sosem találkozik élete nagy szerelmével, Ruttkai Évával.
Az ünnepelt színésznő akkoriban Gábor Miklós feleségeként élt, csakhogy az egykor harmonikus kapcsolatuk a férj félrelépése miatt már nem bizonyult a réginek. Egy váratlan beugró szerepnek köszönhetően Éva megismerte Latinovitsot, s a szerelem szinte azonnal fellángolt köztük. Ruttkai nem kívánt bujkálni, hazatérve közölte férjével, hogy válik. Az újdonsült szerelmespárnak pedig a későbbi években még az is megadatott, hogy együtt játsszák el Rómeót és Júliát. Bár viszonyukat rengeteg vihar tette próbára, a színésznő egyik visszaemlékezése sokat elárul: „Elszakíthatatlan volt a mi szenvedélyes nagy szövetségünk. (…)A létezésünkkel segítettük egymást. Az ember reggeltől estig harcol, választania kell jó és rossz, tiszta és mocskos között, s egy színészpár azért nagyszerű, mert nem lágyan összeboruló két ember, hanem két harcos, akik vállukat összevetve küzdenek. (…) Zoli nekem zászlóm volt és védelmezőm.”

Csakhogy Latinovits szorongása a szerelmi életét sem hagyta érintetlenül. 16 éves kapcsolatuk alatt mindvégig attól rettegett, hogy az idővel élettársává avanzsáló asszony visszatér a volt férjéhez. Sosem fogjuk megtudni, mi történt azon a bizonyos napon, 1976. június 4-én, amikor a színész Balatonszemesen sétálni indult, s egy érkező vonat alatt lelte halálát. Bár a hatóság öngyilkosságot állapított meg, Ruttkai szenvedélyesen vitatta ezt, s élete végéig minden egyes napon gyertyát gyújtott halott szerelme emlékére.

Borítókép: Latinovits Zoltán portré fényképe, 1970-es évek (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)