Lenint és Sztálint is helyretette, majd elutazott Caprira
Pálffy Lajos - 2018. március 28. 10:04
150 éve látta meg Alekszej Maximovics Peskov néven a napvilágot Maxim Gorkij, a szocialista realista irodalom szülőatyja, aki ellent mert mondani Leninnek és Sztálinnak is. Ez utóbbi miatt talán rövidebb is lett az élete, de a tüdőbajához egy öngyilkossági kísérletnek is köze volt, az biztos.
Kékfestő nagyapja nevelte fel, mert szülei korán meghaltak. Így aztán nem sok gondot fordítottak az iskoláztatására, de kijárta az élet iskoláját rendesen 1884 és 1900 között, amikor számos foglalkozást kipróbálva sokfelé megfordult a cári Oroszország területén. Erről az időszakról sok érdekeset olvashatunk önéletrajzi trilógiájának harmadik kötetében, Az én egyetemeimben (1922). Talán ezért sem sorolhatjuk őt a „hasznos hülyék”, a „haladó értelmiség” népes táborához, akiket világszerte olyan zseniálisan kihasználtak a vörös diktatúrák működtetői. Talán azért is mert ellent mondani mindkét, milliók haláláért felelős diktátornak, igaz, ezekben az években már világhírű írónak számított, akinek volt egy biztos visszavonulási útvonala Capri szigetére, amivel élt is néhány alkalommal.
De idáig még hosszú az útja az ifjú Peskovnak, aki a „keserű” – Gorkij néven kezdett el írni, miután egy hajószakácstól inasként megtanult olvasni, és egy lendülettel elolvasott mindent, amihez csak hozzájutott útközben. 19 évesen a kilátástalanság miatt még mellkason lövi magát, végül 1892-ben, 24 évesen jelenik meg első elbeszéléskötete, a Makar Csudra, nyolc év múlva már maga a nagy Tolsztoj látja vendégül és nevezi naplójában a nép igaz gyermekének. És valóban, Gorkij a nép gyermeke volt, ezen talán Capri és a bolsevik hatalomátvétel után betöltött vezető pozíciók sem tudtak változtatni. Igazi bolsevik volt már az 1905-ös forradalom után kapott börtön idején is, és bolsevikként emigrált az Egyesült Államokba, és úgy is telepedett le Capri szigetén. Ahol vendégül látta az emigráció „keserű” kenyerén élő Lenint is, akit a helyi halászok tanítgattak pecázni az azúrkék tenger partján. Gorkij viszont 1913-tól ismét Oroszországban van, ír többek között a Pravdába is, és 1917 végétől az Új Élet című folyóirattal támogatja a forradalmat. Ugyanakkor többször figyelmezteti Lenint a törvénytelenségek, kivégzések miatt, de azért jól érzi magát az új hatalom által felállított irodalmi központ vezetői székében, mint ahogyan a Tudósok Háza élén is. Amikor pedig ide is elérnek a kivégzések, megint csak Capriban talál otthonra, de rövidesen ismét csak Oroszországban van.
Viszont 1921-re olyan szintre jut tüdőbetegsége, amit otthon már nem tudnak kezelni. Így különféle szanatóriumok után ismét csak Caprin köt ki. Itt születik a már említett Az én egyetemeim, majd itt fog bele nagy családregényébe, Az Artamonovokba is. A két dráma, az 1901-ben megjelenő Kispolgárok, és az egy év múlva megírt Éjjeli menedékhely meghozta ekkorra már a világhírt, 1906-ban pedig Caprin megszületik a „nagy” regény, Az Anya is. Amit a szocialista realizmus első művének tartanak, és amit még rengeteg más mű követ. Néhány kisebb szünettel folyamatosan ír, 1931-után is, mikor egy 1928-29-es látogatás és vidéki körút után, bár kritizálja Sztálint is, de végleg hazatér. Végül is együtt tud élni a sztálinizmussal, szülővárosát, Nyizsnyij Novorodot 1932-ben róla nevezik el. Támogatja Sztálint Trockij ellenében, helyesli a munkatáborokat, de befolyását szelektív embermentésre is használja. S talán e nem egyértelmű elköteleződésből lett elege az „atyuskának”, ezért kellett elmennie 68 évesen, nem csak ama fiatalkori tüdőlövés miatt.
Borító: Gorkij és a terrort akkoriban működtető Jagoda 1936-ben (Wikipédia)
