Lezárni a gonosz erők előtt az utat

Pálffy Lajos - 2019. április 29. 10:38

A karperecek egyik nehezebben előállítható fajtáját tanulmányozhatjuk most a keszthelyi Balatoni Múzeum jóvoltából a 3D-s szoftver segítségével. A Rezi környékén találta darab a késő vaskor emberének volt az ékszere.

A karperec, mint ékszer majdhogynem egyidős az emberiséggel, hiszen az öltözködés, a hideg elleni védekezés mellett szinte biztos, hogy rögtön elkezdődött a test különféle módokon történő ékítése, díszítése is. Amelynek egyik, szintén kezdetektől alkalmazott módja volt a test festése, és ennek tartósabb, tovább fejlesztett változata, a tetoválás. Amihez már komoly összpontosításra és megfelelő eszközökre volt szüksége elődeinknek. Mint ahogyan egy-egy díszesebb, finomabb művű karperec elkészítéséhez is. Ezek a csuklón, alkaron hordott ékszerek a test díszítése mellett készülhettek óvó, védő célzattal is, hiszen a korai idők embere számtalan olyan veszélynek volt kitéve, amivel nem nagyon tudott mit kezdeni. Ezek ellen a tényezők ellen adhatott erőt, és így védhetett meg a beléjük vetett hit. (No és akkor is jól jöhetett néhány fém karperec, mikor egy fejre irányozott ütést igyekezett hárítani valaki az alkarjával.) Egy önmagába visszatérő, kör alakú karperec pedig mintegy lezárta a gonosz, rossz erők előtt az utat. De hasonló feladata lehetett aztán a gyűrűknek, nyakláncoknak is.

Kisebb és nagyobb gömbök alkotta ritmus (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Az első karperecek talán éppen szíjra fűzött üreges csontokból, fadarabokból készültek, majd a fémek használatával előtérbe kerültek a formába öntött darabok is. Ez már a réz, majd a bronz kora, amely fémekből, éppen a megmunkálhatóságuk miatt, a mai napig készítenek ékszereket az emberek. És készítettek már az idők hajnalán, mert a fegyverek és szerszámok után mindjárt ékszerré dolgozták fel a felszín közelében talált, vagy bányászott rézércet. És idővel megjelentek az első „ékszerészek” is, akik már nem kardot, sarlót, vagy éppen tokos baltát, kapát készítettek, hanem ugyanolyan jól eladható karpereceket, gyűrűket, övcsatokat. Az öntés mellett kifejlesztették a kalapácsokkal történő formálást is, aztán jöttek a vésők, a minták és például a poncolás. A karkötők, nyakláncok előállításának a másik, talán ritkábban alkalmazott módja az volt, hogy a rézműves „alkatrészenként” kiöntötte, vagy éppen kikalapálta a karperechez, nyaklánchoz valókat, hogy aztán azokat egy bőrszíjra, vagy éppen vékonyra nyújtott rézdrótra valamilyen ritmus szerint felfűzze. A mi rezicseri homokbányájában talált darabunk talán éppen az ilyen módon készített karkötőt imitálva, de öntéssel készült.

A Rezi melletti homokbánya folyamatosan előbukkanó vaskori leleteiről, a hely történetéről már olvashattak e sorozatban. Az itt élők, mint ez a vizsgált karperecen is látszik, a Krisztus születése előtti századokban is magas fokon dolgoztak a fémekkel. Aztán eme tudományukat, ahogyan a későbbi leletanyag is mutatja, a rómaiak megérkezése után is hasznosíthatták még jóideig.