„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd” – írta Kosztolányiné férje szeretőjének

Kecskés Nikoletta - 2021. december 27. 11:13

Kosztolányi Dezső talán utolsó pillanataiban ismerte fel a lét legkegyetlenebb tanúságát: hogy az idő visszafordíthatatlan, az elmulasztott tettek pedig pótolhatatlanok. Halálos ágyán ugyanis csak egyvalaki körül jártak a gondolatai. Csak egyvalaki enyhet adó simogatására vágyott, az ő vigasztaló szavai után sóvárgott – ez az asszony, Radákovich Mária azonban nem lehetett mellette.

Ott volt azonban a feleség, Kosztolányi Dezsőné, akinek elszánt kitartása és hűsége az utolsó időkben már gyötrően terhessé vált. Így az író, ahelyett, hogy a nejének hálálkodott volna, állítólag inkább rózsacsokrot rendelt a szeretőjének. Sőt, kifejezte azon kívánságát, hogy a Máriával való levelezésével együtt temessék el. Vajon valóban úgy búcsúzott el a földi világtól, hogy túl későn ugyan, de mindent átértékelt? Korábbi évtizedei alatt a sors sokkal kegyesebbnek bizonyult hozzá, persze, csak ha figyelmen kívül hagyjuk a kábítószerrel való folytonos küzdelmét, amely valószínűleg már tizenévesen napjainak részévé vált. Egyes források szerint függőségét a gyermekkorában használt kokainos ecsetelő alapozta meg, amelyet asztmájára alkalmaztak. Egy biztos, droghasználattal vagy anélkül, de heves és öntudatos kamasszá cseperedett, aki korán meg volt győződve a tehetségéről. Még gimnáziumi tanárát sem félt kioktatni az egyik önképző kör találkozóján. „Ez gyerekség! Tudok annyit, mint a tanár úr!” – hangzottak el indulatos szavai, mielőtt igazának tudatában, előkelően elviharzott. A botrány természetesen nem maradt következmény nélkül: apja igazgatói címe ellenére kicsapták az iskolából. A hivatalos verzió szerint magántanulóként folytatta tovább, ám erős a gyanú, hogy szülei már ekkor elvonókúrával próbáltak rajta segíteni. a későbbi történések ismeretében elmondhatjuk, hogy nem sok sikerrel.

A fiatal író lubickolt az élet szépségében. Könnyen jöttek az irodalmi sikerek és könnyen jöttek a nők. Bár 28 évesen feleségül vette Harmos Ilonát, nem felejtette a titkos kapcsolatokban kapott érzékiségi gyönyört. Kosztolányi Dezsőné pedig rendületlenül tűrt, pedig kihívásokban nem volt hiány. Főként, hogy idővel férje kábítószer-függőségével is szembesülnie kellett. Egy nap könyvek mögé rejtve megtalálta a titkos szert, Kosztolányi örök biztosítékát az élet színeire és a mámorára. Beszámolója szerint ekkor az író mindent beismert: “Aranyos – mondta -, aranyos ismételte, kicsit zavartan és szégyenkezve – hát megtaláltad! Azért hagytam künn, hogy megtaláld. Már úgy is abba akartam hagyni. Az utóbbi időben már alig használtam. Tedd el, Manyikám, zárd el, és vigyázz rám mostantól fogva. Légy mindig mellettem.”

„Most keserves napok következnek. Sír, könyörög, fenyegetőzik, orvost, mentőket követel éjszakánként. Órákon keresztül vigyázom az ütőerét” – szemlélteti Kosztolányiné a kínokat, amelyeket mindketten átéltek a leszokásért folytatott küzdelemben. Sajnos csak átmeneti sikerrel, ha pedig ez nem lett volna elég, sorban jöttek a nők. Sokan és sokfélék. A feleség azonban botrányok helyett célravezetőbbnek érezte, ha hagyja megélni csapongó férjének a kísértéseket. Ám végül épp ez a gyakran alkalmazott, s bölcsnek mondott női taktika, amelyben nagyanyáink közül is sokan hittek, okozta a vesztét. Az író 1935-ben egy családi üdülés alkalmával találkozott az ura hűtlensége miatt magányos és kiábrándult Radákovich Máriával. A tetszésből vonzalom, a vonzalomból szerelem lett. Mindez persze nem kerülte el Kosztolányiné figyelmét. Elméletéhez híven lehetőséget adott, hogy a lángok mihamarabb hamuvá égjenek: egy ürüggyel egyedül küldte vissza az üdülőhelyre a férjét. Mire rájött, hogy nem fellángolásról van szó, hanem a veszély tényleg komoly, már késő lett…

A rákkal és drogfüggéssel küzdő író életében először valódi változásokat akart. Válást, hivatalosan felvállalt szerelmet és új életet. Bár az otthoni veszekedések hatására végül visszakozott a konkrét lépésektől, a szíve visszavonhatatlanul Máriáé maradt. A beszámolók szerint érzéseik olyan hőfokon égtek, hogy boldogságuknak köszönhetően egy időre még a férfi betegsége is visszavonulót fújt. De sajnos nem örökre. A feleség pedig ekkor már teljes erejével küzdött azért, hogy megtartsa párját. „Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd” – írta indulatosan Radákovich Máriának, „ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.”

Csakhogy a fenyegető szavak hasztalanok maradtak, és ezzel vissza is érkeztünk 1936-ba, Kosztolányi halálos ágyához… „Mit akar tőlem ez a titkos élet?/Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?/Ki fényesít eget és hegyeket?” – kérdi az író a Máriának szóló Szeptemberi áhítatban. Utolsó lélegzetvételei előtt talán megkapta a válaszokat.

Borító: A boldog Kosztolányi család (Wikipédia)