Márkus László, akinek rajongó levelet írt a gyermek Gálvölgyi

Kecskés Nikoletta - 2023. április 11. 11:07

1985. december 30. napján Gálvölgyi János jókedvűen nyitott be a Kongresszusi Központ öltözőjébe, majd odaköszönt a tükör előtt sminkelő Márkus Lászlónak, aki egy kacsintással fogadta az üdvözlést. Csakhogy ezután színész kollégája legnagyobb megdöbbenésére székével együtt hanyatt vágódott és elterült a földön.

Gálvölgyi az első pillanatban azt hitte, csupán tréfa áldozata, ám hamar kiderült, hogy nagy a baj. Az eszméletlen Márkussal a szirénázó mentő a kórházba száguldott, de már nem tudták megmenteni. 58 évig dobogott a szíve a színpadért és a színművészetért – és ez alatt az 58 év alatt semmi nem vonhatta el szenvedélye tárgyáról a figyelmét. Sem a szerelem, sem a politika.

A szakma iránti olthatatlan rajongása már gyerekkorában kitöltötte minden pillanatát. Számtalan gyötrelmes percet okozott szüleinek azzal, hogy tanulás helyett moziba járt, s így jó teljesítmény helyett pusztán egyik osztályból a másikba bukdácsolt. Csak hét éves volt, amikor kitartó rimánkodása eredményeként elvitték egy színházi szerepválogatásra, ám a karakterhez vékony fiút kerestek, így az akkor még duci Lacika nem rúghatott labdába, s ezt teljes elkeseredéssel vette tudomásul.
Szülei válása után Pesten élt édesanyjával, Fleischmann Margittal. Anya és fia a nyilas uralom ideje alatt a halálfélelmet többször is megtapasztalta: a katonák származásuk miatt a Dunába akarták lőni őket. Bár a fiatal Márkusban örökre nyomot hagytak a történtek, és iskolái elvégzése után egy évig ugyan megpróbált apja malmában munkásként helyt állni, végzete azonban a színészet felé vonzotta, s az apai dörgedelmek ellenére mindent megtett, hogy esélyt kapjon a pályán.

Végül a Madách Színház világot jelentő deszkáira lépett, hogy haláláig el se hagyja azt. Az MTI-nek adott interjújában így emlékezett pályakezdésére: „Bekerültem a Madách Színházba, egy olyan társulatba, amitől elszédültem […]. Hát ’57-ben, hát ott, én nem is tudom felsorolni, a Mezei Máriától a Gregussig, a Ladányitól a Tolnay Kláriig, a Lázár Mária, szóval egy olyan társaság volt, akiknek a filmjeit hatszor megnéztem gyerekkoromban”. Elmondása szerint a neves színészek „bűbájosan, tüneményesen” fogadták, s ez volt az, ami még nagyobb gátlást eredményezett benne, még nagyobb maximalizmust, hogy ő maga elég jó legyen.

Pedig az volt. Halála után Szakonyi Károly ekként idézte fel a napot, amikor először látta Márkust a színpadon: „Túlzások nélkül komédiázott, hol huncutan összehúzott, hol tágra nyílt, ámuló tekintetével, naiv mosolyával, méltatlankodó, elnyújtott hangjával kitűnő jellemet formált Bóni grófból. Úgy tetszett, ennek a fiatal színésznek a szakma minden fogása a birtokában van, ez az ember színpadra termett, lobog a játékért, profi, ugyanakkor őszinte hittel teli.” Tehetségét Szakonyihoz hasonlóan mindenki rendkívülinek látta, ám a visszaemlékezésekből az is kiderül, hogy magánemberként nem álltak távol tőle a zsenikre jellemző szélsőségek. Psota Irén szerint „rapszodikus alkat volt, és ha nem azt a szerepet kapta, amit ő akart, akkor ott nem termett fű a másik számára. Ha pedig valami nem úgy működött, ahogy kellett volna, kő kövön nem maradt.” Csűrös Karola egy interjúban kiemelte, Márkus milyen nagyszerű barát volt, hiszen ott segített, ahol épp szükség volt rá, Almási Évában pedig örökre nyomott hagyott humorérzéke, játszani és élni akarása.

Utóbbiakra később nagyon is szükség mutatkozott, az élet ugyanis 1975-ben komoly kihívások elé állította Márkust: a leukémia elől nem menekülhetett, állapota hosszú hónapokra akadályozta imádott hivatása gyakorlásában. Végül hosszas kórházi kezelések és beavatkozások után úgy tűnt, jobban van. Rohant vissza a színpadra és a kamerák elé, s játékával szinte az utolsó pillanatáig szórakoztatta a közönséget. Halála napján a szilveszteri műsor felvételére készültek, s ő ezzel búcsúzott: egy utolsó kacsintással – az élet különös játékaként épp attól az embertől, akit az ő színészi nagysága terelt a pályára. A mai napig megtalálható ugyanis hagyatékában az a levél, amit az akkor már híres Márkusnak a kisfiú Gálvölgyi küldött, s mint írta, úgy vágatja a haját, ahogy ő, s olyan színész akar lenni, amilyen ő. Gálvölgyi kívánsága nemcsak teljesült, de végül ő lett az utolsó, aki példaképét élve láthatta.

Borítókép: Harangozó Márta: Márkus László (Szendrői Közművelődési Központ és Könyvtár, CC BY-NC-ND [részlet])