Megszületett a jelszó: Nem! Nem! Soha!

Pálffy Lajos - 2020. június 4. 7:23

Azt, hogy mennyire volt tudatában a vidék, a magyar falu, mi is történt június 4-én, fél ötkor a Nagy Trianon palotában, csak sejteni lehet. Ha még a rádió nem is terjedt el, de voltak újságok, amiket tehetősebb gazdák, a pap, a tanító és a jegyző is járatott. És ez utóbbi hivatalból is kapott információkat.

Az újságok pedig megírták, hogy 1919 januárjában, mikor már nem volt magyar hadsereg, néhány önkéntes, katona és vasutas állította meg Balassagyarmatnál az azt is elfoglalni akaró cseheket. A csehek pedig fejvesztve menekültek, ahogyan a vörös zászló alatt, de az országért harcoló, Eperjesig eljutó zászlóaljaink előtt is. A Székely Hadosztály pedig hónapokig tartotta fel egy 200 kilométer hosszú frontszakaszon a támadó román hadsereget. Már az aláírás után, 1920. augusztus elsején az őrségi Kerca lakói a szomoróciak segítségére siettek, amit éppen szerbek szálltak volna meg. És elűzték a fegyvereseket, Szomoróc újra magyar lett. Vagy ott van az 1921-es soproni népszavazást kikényszerítő, a Lajtabánságot kikiáltó szabadcsapatok, a Rongyos Gárda hőstettei. Akiknek egy része 1922 nyarán Sigray Antal gróf ivánci birtokán, a lugosi majorban gyülekezett, mert az osztrákok nem teljesítették a népszavazási ígéreteket. Ők ötvenen ugyan Karácsfánál (ma Hagensdorf) veszítettek, de 1923. január 10-én az osztrák állam a nagy nyomás miatt kénytelen volt népszavazást tartani. Aminek során tíz korábban elcsatolt falu: Alsó- és Felsőcsatár, Kis- és Nagy-Narda, Pornóapáti, Vaskeresztes (akkoriban Német- és Magyarkeresztes), Horvátlövő, Szentpéterfa és Ólmod Magyarország mellett döntött. De ott van a somoskői Krepuska Géza gégészprofesszor esete is, aki korábban meggyógyított egy antant tábornokot. És kérésére az mintegy hálából elérte, hogy Somoskő ismét magyar legyen.

Amit az aláírás napjáról, a nemzeti gyászról biztosan tudunk, az az, hogy délelőtt 10 órakor (az aláírás vélelmezett időpontjában) a történelmi Magyarországon, tehát jórészt a már megszállt területeken is megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban megállt a munka. A zászlókat mindenütt félárbocra eresztették, tíz percre leállt az egész ország közlekedése, még az üzletek is bezártak erre az időre. Mindez pedig központi, kormányzati szervezést igényelt, ami eljuthatott a legutolsó faluba is. Az 1920 január 16. után nyilvánosságra kerülő békefeltételek olyan igazságtalanok voltak, hogy szabályosan sokkolták az egész társadalmat a visszaemlékezések szerint. Az elemi erejű tiltakozás mindenkit mozgósított: a történelmi egyházakat, a társadalmi szervezeteket, a jobboldali és baloldali pártokat, falusit, városit, mindenkit kivétel nélkül.

Aztán véget ért a nap, s a gyász mellett ott volt már az is az emberekben, hogy „Nem! Nem! Soha!”. A három szó aztán már az 1918 novemberében megalakuló Területvédő Liga, és a diktátum elleni tiltakozás talán legfontosabb jelszava lett. A 15 éves József Attila, akiből aztán 40 évig megpróbáltak proletárköltőt csinálni, még ő is tiltakozó verset írt eme három szó felhasználásával:
„Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!…”
Az ellenállás, a tiltakozás aztán megjelent az élet minden területén. Az ünnepeken és a hétköznapokon, az istentiszteleteken és az iskolákban. A köztereken, a templomokban, a színházakban és a falun is előadott színdarabokban, népies műdalokban. És ezen, ebben a szellemben nőtt fel egy egész generáció.

S végül mit is hozhatott egy közvetlenül a nyugati határszélre kerülő falunak ez a 100 évvel ezelőtt diktált béke, amely alapján a határ akár ott húzódhatott a felső erdő végén, elvágva a szomszéd községekbe vezető utakat? Kevesebb lett a rokonlátogatás, a barátkozás, az átjárás egymás búcsúira, ünnepeire. Passzussal lehetett menni csak, ha pedig valamit eladni vittél volna, akkor még úgy sem, csak a finánc pecsétjével. No, ezt a szabályt lépték át arrafelé is sokan, ők voltak a csempészek. Akik így-úgy, de a vasfüggöny felhúzásáig, sőt, még azután is tevékenykedtek, a végén már embereket is átsegítve. Hogy aztán a vasfüggönnyel vagy négy évtizedre már hermetikusan elzárjanak egymástól bennünket. S ez idő alatt lassan elfogyjanak ottmaradt, burgenlandivá lett magyarjaink, elvesszen a magyar szó is, csak a temetők sírkövei mutassák míg állnak, a régi határokat.

Borító: Revíziós képeslap (Herman Ottó Múzeum CC BY-NC-ND)