Mennyi áldozatot kell, vagy szabad hozni a szerelemért?

Kecskés Nikoletta - 2022. november 28. 9:46

Ha valaki megkérdezné, ki jut eszembe az „erős nő” jelzőt hallva, azonnal ezt a nevet vágnám rá: Polcz Alaine. Egy asszony, aki nemcsak a háború borzalmai során tett tanúbizonyságot az élni akarás hatalmáról, hanem később, a hivatásában is a lehető legnehezebb utat választotta. Aki képes volt újra és újra szembenézni a halállal, hogy megteremtse a méltósággal teli búcsúzás lehetőségét a haldoklók és hozzátartozóik számára.

Az Asszony a fronton című önvallomás traumatikus élményekkel teli sorait olvasva az ember önkéntelenül is elgondolkodik, hogyan lehetséges, hogy ennyi fájdalom és kiszolgáltatottság átélését követően valaki nem elkerüli a megrázó helyzeteket, hanem egyenesen elébük megy, s a segítésnek szenteli az életét. Ám elég egyetlen fotót megnézni az írónőről, hogy megkapjuk a választ: a fiatal és idős Alaine nagy barna szemeiből egyaránt mindvégig valami elmondhatatlan derű, nyitottság és kíváncsiság sugárzott. Ha beszélni halljuk, az még különlegesebb élmény. Háborús szenvedéseiről, sorozatos megerőszakolásáról szóló műve saját felolvasásában található meg a youtube-on – de aki egy gyötrelmes tragédiát sugalló előadásmódra készül, téved.

Polcz Alaine – bár elbeszéléséből bőrünkön érezzük egy-egy helyzet szinte elviselhetetlen voltát – nemcsak megjegyzésekkel, magyarázatokkal egészíti ki itt-ott az írott sorokat, hanem olvasás közben gyakran bájos életvidámsággal belekuncog a számára mulattató részletekbe. „Az ablakon akartunk az L alakú folyosóra kimászni, hogy visszajussunk Mamihoz. Én kimásztam, ő jött volna utánam, de kövérebb volt és beszorult. A keskeny hármasablak másik szárnyán visszamásztam, hátulról nyomtam. Ővele olyan durván bántak, hogy sebes lett a combja is. Ahogy toltam a meztelen fenekét – beszorult az ablakba –, még nevettünk is. Nem tudom, hogy miért nevettünk, de nevetni kellett” – írja arról a hajnalról, amikor az első csoportos erőszak után magához térve megtalálta barátnőjét, Minát. Ez a „nevetni kellett” hangulat pedig sokszor visszatér a regény során. Egyértelmű, hogy bármin is ment át, Polcz Alaine figyelmét sosem kerülték el a helyzetkomikumok. S ami még fontosabb: tehettek bármit a testével, lelkiereje és kedélyállapota az átmeneti összeomlások után is mindig újraépült, embersége pedig rendíthetetlen maradt. Mert ha valaminek nyomát sem találhatjuk megrázó beszámolójában, hát az a gyűlölet. Azt hiszem, ő maga is érezte, hogy rendkívüli erejét nem szabad elpazarolni. Bár majdnem belehalt a fizikai bántalmazások következményeibe, amint összeszedte magát a háború után, elvégezte a pszichológia szakot, hogy aztán évekig halálos beteg gyermekekkel foglalkozzon. Az ő nevéhez fűződik a Magyar Hospice Alapítvány létrehozása, és a halálhoz, gyászhoz kapcsolódó ártalmas tabuk elleni folytonos küzdelem.

Ilyen volt tehát Polcz Alaine, az ember és a pszichológus. No, de milyen volt Polcz Alaine, a nő? A párkapcsolatok terén is kérlelhetetlen elvekkel bíró és határozott? Ha megnézzük második férjével, Mészöly Miklóssal való házasságát, elsőre szinte gyomron vághat a döbbenetes ellentmondás. Persze, nézőpont kérdése, mi számít határozottnak, mi számít „normálisnak”. Ez a végtelen vonzerővel bíró asszony ugyanis teljes feltételnélküliséggel tette le a voksát második férje mellett. Az a belső tartás és büszkeség, amit egykor az idegen katonák durva érintései sem tudtak megtörni, a szerelem nyomása alatt meghajolt. Vagy csak másként tört utat? Mindenki maga döntse el. Alaine, aki első férjétől annak érzelmi ridegsége és hűtlensége miatt vált el, Mészöly személyében ismét egy megrögzött félrelépőre lelt. Az első évek szenvedélyes rajongása után a férfi életébe egyre több kaland gyűrűzött be. „Úgy éreztem, hogy bármikor, bármit fog tenni az életben, nem azt jelenti, hogy nem szeret. – emlékezett vissza Alaine közös életükre egy interjúban. – Éppen kiszámoltam, hogy öt szerelme volt, és sokszor mulatok magamon, hogy így számítom az időt, »ez a korszak, az a korszak«, női nevek szerint. (…)Én sose tudtam megcsalni, nem akartam visszafizetni soha semmit. Úgy éreztem, ha neki az alkotáshoz szüksége van egy másik szerelemre, hát legyen.”

Zsédely Krisztina pszichológus a családból hozott kötődési zavarokhoz köti, s addiktív szerelemnek minősíti az íróházaspár bántásokkal, sérelmekkel teli párkapcsolatát, amelyben a folyamatos gyötrődés ellenére sem tudnak elszakadni egymástól a felek. Ezzel az objektív, tudományos megközelítéssel áll szembe Polcz Alaine azon meggyőződése, hogy az igazi szerelmet nem ingathatja meg egy-egy átmeneti hűtlenség. Bárhol is az igazság, egy biztos: ez a kivételes tehetséggel bíró nő írói és orvosi munkássága mellett 53 évig férje örökös „szolgálatában” állt, s az utolsó pillanatáig Mészöly Miklósnéként definiálta magát. „Ha szeretsz, kiszolgáltatott vagy, ha nem szeretsz, akkor sivárnak és üresnek érzed a lelked” – mondta. Mi, olvasók pedig példáját látva örökidőkig tűnődhetünk azon, mennyi áldozatot kell, vagy szabad hozni a szerelemért…

Borító: Szép pár voltak (femcafe.hu)