Michelangelo golyvája

Kecskés Nikoletta - 2022. október 4. 6:56

A Sixtus-kápolna mennyezetén látható remekművekben gyönyörködve a többség bizonyára úgy hiszi: egy ilyen csodának már a létrehozása is felemelő. Michelangelo azonban ennél jóval prózaibb tapasztalásokról számolt be Szonett Giovanni De Pistoiához című versében: „A kizsigerlő nehéz munkában/golyvám támadt, akár a kutak poshadt/vizeitől a lombárd parasztoknak”.

És legalább ilyen lehangolóan folytatja: „(…) tenyészik a szakállam/s az ég felé nő; felsebez az állvány/mellem, mint hogyha hárpiáé volna/szemembe festék csöpög, s a kápolna/padlóján ezerszínű tavat táplál”. Viszontagságai során talán némi vigaszt nyújtott a számára, hogy segítőként egy ideig azt a Francesco Granaccit tudhatta maga mellett, akit nem csupán tehetséges festőként, de igaz barátként is tisztelt és becsült. Ha a két fiú megismerkedésükkor sejtette volna, hogy 1508 és 1512 között 540 négyzetméternyi remekmű létrehozását tervezik majd együtt, talán még jobban ragaszkodnak egymáshoz. Ám a művészet iránti rajongás enélkül is gyermekkoruktól összekötötte őket. Amikor a 6 évvel idősebb Francesco megpillantotta a szomszédban lakó fiút, amint épp egy koldusról készít rajzot, elismerő szavak törtek fel ajkáról, a kis Buonarroti pedig örömmel fogadta a dicséretet. Főként, hogy nem nagyon szokott hozzá hasonlóhoz, hiszen apja, Lodovico Buonarroti Simoni szitokszavakkal és ütlegekkel próbálta rávenni a szerinte hasznosabb elfoglaltságokra. A szigorú atya dühében sejthetően még az egykori horoszkópot is elátkozta, amelyben kiemelkedő tehetségnek jósolták születendő gyermekét festészet, szobrászat és építészet terén. A folyton rajzoló fiúcskát valóban semmi nem tántoríthatta el a művészet iránti szenvedélyétől. A sors pedig hamarosan mellévezérelte Granaccit, aki – felismervén a különleges tehetséget – elvezette a lelkifurdalástól gyötrődő gyereket Domenico Ghirlandaio műhelyébe.

Hat arany, ennyit kért Ghirlandaio az első évre a nemesi családból származó, ám anyagi nehézségekkel küzdő apának, hogy a 13 éves Michelangelo megkezdhesse nála tanulmányait. Hat aranyba került, hogy a jövő nagy művészének első próbálkozásai hozzáértők elé kerüljenek. A fiú pedig kitett magáért, talán túlságosan is. Amikor mestere szembesült azzal, hogy legújabb pártfogoltja őt magát is túlszárnyalja, felbontotta az eredetileg három évre szóló szerződést. Szélnek eresztette a fiút: keressen magának másik mestert, ő már nem tudja mire tanítani.

Legalább Granacci kitartott kis barátja mellett, s ketten együtt keresték fel a San Marco kertjében Bertoldo mestert, aki márványt és vésőt adott Michelangelo kezébe. A szobrászatban megmutatkozó tehetségének köszönhetően a fiú rövid idő alatt a művészetek lelkes patrónusának, Lorenzo de’ Medicinek a támogatását is elnyerte. Ascanio Convidi visszaemlékezései szerint az államférfi „Michelangelonak jó szobát adatott házában, és hozzá még ellátta őt minden kényelemmel, amit csak kívánhatott, és asztalánál is, amint egyebekben is, mindenben úgy bánt vele, mintha saját fia lett volna”.
Az immár firenzei szobrászként emlegetett fiatal tehetség ezután megjárta Bolognát, Rómát, s boncolásokon próbálta gyarapítani anatómiai ismereteit a hitelesebb emberábrázolás érdekében.

Neve egyre ismertebbé vált, művészetét mindjobban megbecsülték. Mindössze 25 éves volt, amikor a Pietá alkotásával a művészvilágban is szobrász fenoménnak ismerték el, ám ő ekkor sem adott alább a munka iránti alázatából. Bár anyagi körülményei jelentősen javultak, mégis szegény emberként élt. Rengeteget dolgozott, keveset evett, ruhára alig költött. Minden erejével arra törekedett, hogy apját és testvéreit kimentse a nyomorból, s ez az odaadás az egykor még szigorú atyát is meglágyította. „Buonarroto azt mondja, hogy te ott nagy takarékosságban, szinte nyomorban élsz” – írta aggódó sorait 1500 decemberében Rómába, híressé vált fiának. „Jó a takarékosság, de az önsanyargatás rossz, olyan bűn, amely nem tetszik sem Istennek, sem embernek, és azonfelül aláássa testedet, lelkedet. Amíg fiatal vagy, egy ideig még csak bírod ezt a szűkölködést, de mihelyt elhagy bennünket a fiatalság virtusa, tele lesz az ember betegségekkel, gyöngeséggel, amelyek ettől a szűkölködéstől származtak, a rossz élettől, a nyomorgástól. (…) ne szűkölködj, ne sanyarogj. Élj mértékletesen, de ne koplalj, (…) mert a te művészetedben, ha egyszer Isten őrizz megbetegednél, elveszett ember volnál…”

Michelangelo azonban az atyai intelmek ellenére sem adta fel művészetére jellemző maximalizmusát, sőt az aszkéta életmódra való hajlamot és szerénységét is megőrizte. Nem csoda hát, hogy kétségekkel telve fogadta 1508 tavaszán a pápai megbízást a Sixtus-kápolna mennyezetének megfestésére. Még a háromezer arany honorárium sem oszlatta el kétségbeesését, s végül barátait – köztük Granaccit – hívta segítségül a feladat kivitelezésére. Rengeteg erőfeszítés, testi és lelki szenvedés, megviselt ízületek és megromlott látása árán született meg a végső mű, amely 1512 Mindenszentek napján tekinthettek meg Róma lakói.

Bár Michelangelo hosszú élete során számtalan emlékezetes művel gazdagította az emberiséget, sikerei ellenére egy pillanatra sem hagyta el az egykori kisfiú szenvedélyes igyekezete, hogy tökéleteset alkosson. 1564-ben bekövetkező haláláról Giorgio Vasari így emlékezett: „…hiába titkolták Michelangelo temetését. A késő éjszakai órákban is elterjedt Firenzében a híre, hogy most viszik (…) holttestét a Santa Crocéba. A művészek csendes és méltóságos búcsút akartak, de az ellenkezője történt. A Santa Croce és előtte a tér zsúfolásig telt némán gyászoló ezrekkel.”

Borító: Feltételezett arcvonásai (Wikipédia)