Miért verte Modigliani a nőket?

Kecskés Nikoletta - 2021. november 15. 7:57

1920-ban egy komor januári napon a gyönyörű, ám végletekig zaklatott Jeanne Hébuterne valószínűleg remegve bámult le szülei házának ablakából a mélységbe. Gondolatai csapongtak, vagy épp ellenkezőleg, képtelenek voltak elszakadni az őt ért traumától: 21 évének minden őrült szenvedélyével imádott egy férfit, aki meghalt, nincs többé. Tehát ő maga sincs többé – érezhette kétségbeesetten. Hiszen az utóbbi években teljesen elvesztette önazonosságát, és nem volt más, csupán Amedeo Modigliani szerelme, rabszolgája, múzsája.

Ugrás előtt néhány másodperccel talán komoly harcot vívott szíve az eszével, hogy a halált vagy az életet válassza, de végül a méhében lévő 8 hónapos magzat sem tudta meggyőzni arról, hogy van értelme a folytatásnak. A lány, aki egykor maga is festő akart lenni, és akinek a vászonról áradó szépsége az utókort is menthetetlenül elvarázsolja, túl kevésnek, túl elveszettnek érezte magát Modigliani nélkül. Anélkül a sötét és bántalmazó szerelem nélkül, amelyet mindvégig ölelések és ütlegek kiszámíthatatlan váltakozása jellemzett. Egyes források szerint aztán korábban maga biztatta arra a lányt, hogy ha eljön az utolsó nap, kövesse őt a halálba. Amedeo Modigliani viharos életének eseményeiből nem igazán következtethetünk arra, hogy önmarcangolással keserítette volna napjait. Amelyekről egyébként jól tudta, hogy meg vannak számlálva. Sem művészetében, sem a hedonizmusban nem ismert korlátokat. Elszántan hajszolta a kéjt, az alkohol és kábítószer okozta mámort. Számtalan nagyszerű alkotása végezte egyszerű kocsmárosok kezében néhány pohár italért cserébe, hogy a híres festő aztán elhomályosodott tudattal tovább ünnepelhesse vagy épp szidhassa az életet. Bár inkább az utóbbi volt jellemző, hiszen alapvetően is nyers természetére az alkohol többnyire nem volt jó hatással. Dührohamokat produkált, káromkodott, tört-zúzott – és ütött. Igen, a kéz, amely annyi szelídséget sugárzó nőalakot varázsolt vászonra, a valóságban gyakran hagyott kék zöld foltokat maga után.

Miért tűrték mindezt a nők? Vajon megmenteni akarták vagy megszelídíteni? Egy biztos, a vonzó külső és a vad jellemvonások különös keveréke ellenállhatatlan csáberőnek bizonyult a gyengébb nem számára. Modigliani pedig nem volt hajlandó gátat szabni magának semmiben. Mértéktelenségéhez valószínűleg hozzájárult a sötét családi örökség tudata: már tizenévesen TBC-t diagnosztizáltak nála. Talán feleannyi idő alatt akart annyit élni, mint mások, és élete rövidségének tudata állandó frusztrációként lebegett a feje felett. Mégis úgy tűnt, semmi nem ijeszti meg, inkább mintha a kezdetektől fogva valami tévedhetetlen küldetéstudattal járt-kelt volna a világban. „A viselkedése egy elkényeztetett kölyöké, de igen intelligens. Ki kell várnunk, hogy meglássuk, mi lakozik ebben az emberkében. Talán egy művész?” – írta róla az anyja naplójában. A beszámolók szerint felnőttkorában elképesztő kettősség jellemezte. Nyers természete lenyűgöző kisugárzással párosult, így Párizsba költözve hamar felkapott alakja lett a művészvilágnak. Tehetsége mellett nem elhanyagolható áldásnak bizonyult, hogy mai kifejezéssel élve „el tudta adni magát”. A képeiért kapott pénzt azonban többnyire elverte, pedig állandó gyűjtője, Leopold Zborowski még kiállítást is szervezett a számára, amely végül az aktképek miatt botrányba fulladt. A rendőrség felszólítására el kellett tüntetni kirakatból a meztelenséget ábrázoló képeket.

Egyik leggyakrabban vászonra álmodott kedvese, Beatrice Hastings szintén segítette képei eladásában. A nő visszaemlékezése szerint első találkozásuk nem keltett benne túlságosan kedvező benyomásokat: „Nem tudtam, kicsoda. Csúnya volt, vad és mohó. Legközelebb a Café Rotonde-ban találkoztam vele. Borotvált volt az arca és elragadóan nézett ki.” A férfi ezek után felajánlotta, hogy megmutatja a képeit, és ezzel kezdetét vette köztük egy viharos viszony, amely komoly lenyomatot hagyott a festő művészetében. Beatrice testén azonban másféle nyomok maradtak – dühödt szerelme egy alkalommal még egy földszinti ablakon is kilökte veszekedésük során. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az alapvetően erős karakterrel bíró nő végül véget vessen együttélésüknek. Az őt követő Jeanne azonban képtelen volt hasonló karakánsággal kiállni magáért – sőt a szemtanúk beszámolója szerint mintha nem is akart volna. Páratlan szelídséggel és megadással tűrte a festő durva kitöréseit, és családja heves rosszallása ellenére is kitartott a férfi mellett, akinek egészségi állapota egyre hanyatlott. Ekkorra már a múltban elfogyasztott rengeteg alkohol és hasis is mindjobban éreztette hatását. A kortárs Ortiz de Zarate szerint Modigliani az 1919-es év vége felé egy alkalommal a következő szavakkal fogadta őt látogatása során: „Tudod, már csak egy kis darabka agyvelőm van. Érzem, hogy ez a vég.”

Nem sokat tévedett: a rettegett vég 1920. január 24-én következett be. Egy nappal később Jeanne is követte a halálba a férfit, aki a lenyűgöző képei és erőszakos jelleme közti ellentmondásnak köszönhetően ma is kihívás elé állítja az utókort abban a kérdésben: vajon más mércével mérjük-e egy zseni tetteit, mint egy átlagemberét.

Borító: A művész, akinek eljárt a keze (Wikipédia)