„Migránsok” az Árpád-korban I.
Forum Hungaricum - 2022. június 11. 11:31
E cikk megírására egy tömegközlekedési eszközön hallott beszélgetés késztetett. Két úr vitatkozott a migránsokkal kapcsolatban. Az egyik bőszen mondta, hogy miért kell bántani őket, hiszen a középkorban is mindig jöttek migránsok hazánkba, például a jászok és a kunok, no meg zsidók is szép számmal.
Mikor már felderültem volna, hogy lám, mégis van, akinek akad némi ismerete a népesség vándorlással kapcsolatban, az úr további fejtegetései már teljes tájékozatlanságot árultak el. Ez ösztönzött arra, hogy írjak a témáról.
Mert a középkorban a nemzetiségi kérdés a mai formában nem létezett. Egyrészt fontosabb volt a társadalmi helyzet, másrészt a „nemzetiségi ellentét” csak akkor került elő, ha gazdasági érdekek sértették egymást. Így például az Aranybullában nem azért korlátozzák zsidó és izmaelita (arab!) kereskedők só és egyéb bányabérleti jogát, mert antiszemitizmus volt, hanem azért, mert a főurak jelentős jövedelemtől estek el emiatt. A nemzetiségekkel való bánásmód alapelveit Szent István „Intelmeihez” szokták kötni. Ebben a kinyilvánítja fia számára, hogy mik a jó uralkodó jellemzői. Azt írja, hogy „a világ különböző tájairól érkező különféle népek az országot díszítik”. Fontos, hogy minden nép a saját szokásai szerint él. Felhívja a fiai figyelmét, hogy legyen kegyes az idegenekkel szemben.
Kimondva vagy kimondatlanul, az Árpád-korban két okból telepíttettek népeket hazánkba királyaink. Gazdasági okokból, mint a német anyanyelvű szászokat, a vallonokat (franciákat), sőt érkeztek izmaelitákat (arabok) is, akik kereskedők és katonák voltak. A szászok a katonáskodással felhagytak, kiváló kereskedők, iparosok voltak, Erdélyben és a Felvidéken városokat alapítottak. Erdélyben csak magyar és szász alapítású városok vannak, román egy sem, legfeljebb csak a fantázia világában. 1918-1919-ben viszont a szászok a románok mellé álltak. A szász közösségek végső szétesését viszont a Ceausescu-diktatúra okozta, amikor a diktátor lehetővé tette, hogy az NSZK „fejpénz” ellenében kimenekítse őket Romániából. Így az egykori szász központokban (Brassó, Nagyszeben) csak akkor hallani német szót, ha német turisták érkeznek a városba.
Oláh Miklós 1536-ban írt „Hungária” című művében azt írja, hogy az egri völgyben élő vallon telepesek még abban az időben is őrizték anyanyelvüket és franciául beszéltek. Bármilyen meglepőnek tűnik mai szemmel, a középkori Magyarországon arabok is éltek. Az izmaelitáknak vagy böszörményeknek nevezett népesség 30 falut alkotott. Jó kereskedők és katonák voltak, tehát dolgoztak és olykor bizony meghaltak a befogadó országért és nem a befogadó ország lakosait gyilkolták! 1151 körül egy arab utazó Abdul Hamid-al Andalusi felkereste őket és még anyanyelvükön beszélt velük. Írásában a magyarok királyát (II. Gézát) is dicsérte, mert jól bánik a muszlimokkal. 1220 körül a közösségből tanulni vágyó ifjak érkeztek az aleppói medreszébe, iszlám főiskolára. Itt már kérdőre vonták őket frank vagyis keresztény szokásaik és részben viseletük miatt. Mintegy magyarázatként azt mondták, hogy a magyarok szokásait vették át és általában a magyarok nyelvét beszélik. Ezek a tények azt bizonyítják, hogy a közösség megindult a természetes asszimiláció útján. Ma a kétnyelvűség egy népcsoportnál a megmaradás záloga lehet. A középkorban pont ellenkező hatása volt: egyre inkább csökkent ezáltal az anyanyelvet használók száma és végül teljes lett a beolvadás.
Királyaink katonai okokból aztán lovas nomád népeket hívtak az országba. Ilyenek voltak az egykor félelmetes ellenségnek számító besenyők, akiknek első csoportjaik még Géza fejedelem idején érkeztek hazánkba. II. Istvánnak besenyő testőrei voltak, akiket a király halála után atrocitások is értek, mert a királyt túlságosan befolyásolták és egyre nagyobb „hatalmuk” lett. Egy oklevél tájékozódási pontként jelöli meg a „besenyők sírjaihoz” vezető utat (ad sepulturas bissenorum). Ez azért lehetséges, mert a terepen már messziről látszottak, mivel még ezek szerint őrizték a halomsíros „kurgános” temetkezés szokását. A besenyők határőrként és könnyűlovas kiegészítő alakulatként, mint „elővéd” is szolgáltak a magyar haderőben. Sokkal nagyobb haderőt jelentettek a tatárjárás után hazánkba költöző, Kaukázus környékén élő jászok és a török nyelvű kunok. A jászok nyelve a mai oszét rokona. Ugyanúgy köszöntek a jászok több száz évvel ezelőtt mint ma az oszétok: Bon horzs! vagy Daban horzs!
A névanyagon kívül egyetlen fennmaradt jász nyelvemlék egy oklevél hátoldalán lévő szójegyzék, jász szavak magyar és néha latin megfelelőjével. A készítés célja ismeretlen, csak következtetni lehet bizonyos dolgokra. Talán valakik kereskedni indultak a jászok falujába, és valószínűleg volt köztük egy jász ember, aki társainak szótárt rögtönzött, hogy tudjanak beszélni a lakossággal. Ez azt is feltételezheti, hogy a 15. században még erősen élt a jász nyelv és csak kevesen tudtak magyarul közülük. Az oklevél 1422-ben keletkezett, tehát csak ezután kerülhetett fel a hátoldalára a jász szójegyzék. Semmi támpont nincs, hogy mikor. A szójegyzéket felfedezője először besenyő nyelvűnek gondolta, de az oszét nyelv segítségével hamar megfejtették, olyannyira, hogy azt is meg lehetett állapítani, hogy a jász nyelv melyik mai oszét nyelvjáráshoz állt közel. A 16.századból még vannak adatok a jász nyelv használatára, létezésére.
Két német utazó is hangsúlyozza, hogy a jazygok (jászok) népe még ma is él, Magyarországon vannak és magyarokétól nagyon eltérő nyelven beszélnek. Az egyik utazó ezt éppen tudományos szenzációnak tartotta. A 16. századi Jászság név anyagának vizsgálata is azt mutatja, hogy még használtak oszét eredetű családneveket, ez utal az őslakosság folytonosságára is. A 17. században felgyorsult az asszimiláció. Valószínűleg a század közepe táján tűnt el a jász nyelv és fejeződött be az asszimiláció.
(folyt. köv.)
Holecz Tibor
Borító: Népviselet Pécs környékén, az 1900-as évek elején (Csorba Győző Könyvtár, Tóth Tibor Endre PDM)
