Szent VII. Gergely: eltökéltség és alázat

Pálffy Lajos - 2020. május 25. 12:06

Ma emlékezik az Egyház az 1000 esztendeje született Szent VII. Gergely pápára, akinek tevékenységéről és jelentőségéről röviden csak annyit lehet mondani: világunk egészen más lenne, ha nem vitte volna véghez elképzeléseit. Európa talán káoszba hullott volna, az Egyház pedig jelentőségét fokozatosan elvesztve a semmibe. Ezért is küldte őt sokak szerint az Isten. Hogy általa utat szabjon, létrehozzon egy élhető világot.

Isten eme jeles szolgája egészen alacsony sorban született a gyönyörű Toscana déli részén, egy Sovana nevű kisvárosban. Ahol már a 11. században katedrális épült, de ez nem volt ritkaság Itáliában. Anyai nagybátyja, Laurentius a római bencés Santa Maria monostor apátja volt, így aztán Hildebrand, mert így hívták a keresztségben, elkezdhette a tanulmányait az Örök Városban. Amelyekben igen csak jeleskedett, így fel is vették a rendbe, és pappá is szentelték. Rómában kezdte meg a szolgálatot, még pápasága előtt VI. Gergely gyóntatója is volt. Aki magával vitte a tehetséges ifjút a pápai udvarba, majd pedig III. Henrik német-római császár általi letétele után a németföldi száműzetésbe is. Halála után, 1048-ban pedig Hildebrand Cluny kolostorába indult, ami akkoriban a helyhez fűződő egyházi reform révén az első szellemi műhely volt Európában. Amely hierarchiát teremtett, rendet vágott a kialakult káoszban, Isten szolgálatát előbbre helyezve, mint az evilági élvezeteket és vagyonok gyűjtését.

De már Cluny szelleme ott volt Rómában is, s ahogy minden újnak, érdekeket sértőnek, ennek is megvoltak az ellenségei. És megvoltak a németek széttagolt földjén is, ahol régi szokás szerint a császár nevezte ki a püspököket, sokszor már idősebb, nős embereket, hercegeket, grófokat emelve ilyen magasra. Ezek persze nem váltak meg a családjuktól, szeretőiktől, nem foglalkoztak a cölibátussal, no ez lett a másik probléma. Mert Cluny kolostorából 1045-ben Hildebrand egy reformpápával, IX. Leóval tért vissza Rómába, és 25 éves létére már nagy tekintéllyel. Olyan naggyal, hogy ugyan magát nem tolta az előtérbe, de három pápának a megválasztásában is az ő akarata érvényesült. Pedig a római és német ellentábora is választott pápákat, de ezek végül visszalépésre kényszerültek. Amikor pedig nincs más jelölt, 1073-ban már nem tudja elhárítani a bíborosok döntését, pláne nem Róma népéét, akik szabályosan a trónra emelik.

Ekkor már szintén egy fiatalember, IV. Henrik (1056 – 1106) a császár, aki üdvözli és megerősíti a választást, de aztán csak nevezi ki továbbra is kedvére a püspököket. Ezt, az invesztitúrának nevezett eljárást, no és a papok feslett életét, a pénzért vett egyházi tisztségeket (simónia) pedig a reform szellemében a pápa nem tudja tolerálni, így előbb levelet ír, majd a végső fegyverhez nyúlva kiátkozza Henriket. Amit az általa a bíborosokkal elfogadtatott „Dictatus Papae” törvények alapján meg is tehetett. Így aztán Henrik, akit szorongattak az ellene lázadó német hercegek, 1077. január 25. és 28. között ott ácsorgott szőrcsuhában és mezítláb a hóban Canossa városának kapujában a bocsánatért. Amit megkapott, de amint legyőzte ellenfeleit, az időközben őt ismét kiátkozó (1080. 03. 07.) pápa és Róma ellen vonult. Amit 1084-ben el is foglalt, a pápa az Angyalvárban, Hadrianus korábbi síremlékében tudott csak kitartani. Szorongatott helyzetéből a délről érkező normannok szabadították meg, akik viszont csúnyán feldúlták és kirabolták Rómát. Így Gergelynek is menekülnie kellett a népharag elől, Salernóban halt meg pápaként, önkéntes száműzetésben.

De műve az ellenállás megszűntével maradandó lett, most is hat, pedig azóta már ezer év telt el. Szentté avatásától pedig 242.

Borító: A nagy pápa üvegkoporsója