Ne csak őrizd, gyűlöld is!

Pálffy Lajos - 2020. július 7. 12:37

Immár hetven esztendeje ezekben a napokban indultak meg a vidéki kitelepítések. Amikor elvitték a „kulákot”, a politikailag megbízhatatlant, a falu régi elitjének tagjait, hogy aztán a kommunisták így teret tudjanak nyerni vidéken is, megsemmisítve, átalakítva a hagyományos paraszti társadalmat, életformát.

Még 1948 nyarán tépte fel remegő kézzel Rákosi Mátyás azt a Sztálintól érkezett borítékot, melyben a Népek Nagy Tanítója figyelmezteti Legjobb Magyar Tanítványát arra, hogy ideje lenne nekilátni a vidék átalakításának a mezőgazdaság szocialista kollektivizálásával. S Rákosi nem is késlekedett, augusztus 20-án elmondott kecskeméti beszédében meg is hirdette a programot. Amelyet természetesen szovjet mintára kívántak végrehajtani, ama orosz tanácsadók segítségével, akik ott nyüzsögtek minden állami szervnél, minisztériumban. Hozzáláttak tehát a parasztság tekintélyesebb, tehetősebb rétegeinek erkölcsi és anyagi ellehetetlenítéséhez, amely gaztettben szövetségesnek a nemrég földhöz juttatott újgazdákat nézték ki. De ez csak esetlegesen működött, így a diktatúrának kellett teljes súlyával megjelennie a falvakban.

Amely mindenek előtt listák készítésében nyilvánult meg. Ezekre a kuláknak, „kupecparasztnak” „zsírosgazdának” bélyegzett tehetős, innovatív földművesek kerültek fel, akik a mezőgazdaság erejét jelentették. 25 holdban szabták meg a határt, de akinek szőleje, gyümölcsöse volt, azt ötszörös szorzóval számolták. Aztán jöttek az adóemelések, egy „normál” gazda 90 forintot fizetett egy hold után, a kulák kétszázat. És megvonták tőlük a hitelt is, ugyanakkor ott volt még a beszolgáltatás. Ha pedig valami hiányt találtak, külön büntetett a rendőrség, és külön a helyi tanács. „Kihágásnak” számított, ha valaki nem rendelte meg a Szabad Népet, vagy nem kezdte meg az előírt időben a vetést, vagy az aratást. Még egy 1953-as lista szerint 71 603 főt sújtottak ezek az intézkedések, de ez a szám kibővült azokkal, akik (ügyvéd, jegyző, pap, tanító, iparos, kereskedő) a szabályok szerint nem kerülhettek fel a listára, mégis „intézkedés alá vonták” őket.

Az intézkedések következő fokozata pedig a hét évtizeddel ezelőtt, június végén, július elején meginduló kitelepítések voltak. Leginkább a déli és a nyugati megyékből vitték el a Hortobágy 12 tanyájára, állami gazdaságába kényszermunkára a kuláklistára kerülteket, de a politikailag megbízhatatlanokat is. Általában egy órát kaptak házuk elhagyására (amit elkoboztak), némi ingóság összeszedésére, aztán teherautóval irány az állomás, a marhavagon, és végül a Hortobágy. Ahol szállás híján ólakba, istállókba, juhok hodályaiba helyezték el a családokat. A gyerekek és az aggok kivételével mindenki 10-12 órát dolgozott a földeken, sokszor éjszakai műszakban is. Megtalálták őket még a rizs termesztésével is.

Miközben állandó volt az őrszemélyzet terrorja (Ne csak őrizd, gyűlöld is! – ez volt az ÁVH egyik jelszava). A mindennemű erőszak és a gyenge táplálkozás miatt nagy volt a halandóság a kitelepítettek között, de az ÁVH által fenntartott, 1950 októberétől működő recski munkatábor borzalmait azért nem kellett megtapasztalniuk. A fővárosiak kitelepítése 1951 májusában indult meg. A táborokat 1953 nyarán, Sztálin halála után zárták be, a kitelepítettek közül nagyon sokan „közbiztonsági őrizetben”, sokszor kijelölt lakhelyeken folytathatták megtört életüket.

Borító: Recsk őrszemélyzete (heol.hu)