Ne féljetek, mondta, és ezzel megingatta a „gonosz birodalmát”

Pálffy Lajos - 2020. május 18. 9:53

Száz esztendeje született a sötét 20. század egyik legfényesebb, legnagyszerűbb embere, Szent II. János Pál pápa, aki életével, megválasztásával, és „uralkodásával” igencsak sokat tett azért, hogy semmivé legyen a „gonosz birodalma”, leomoljon az Európát kettészelő vasfüggöny. Maga volt a szeretet és a jóság, és elég volt csak annyit mondania: Ne féljetek!

Mert félni kellett minden hívő embernek a véres 20 században. Amelynek második nagy háborúja már nélkülözött minden emberséget, már ha lehet egy háborúban ilyesmit keresni. Igen, a II. világháború véráldozataiból a civil lakosság talán még jobban is kivette a részét, mint a katonák. A megtorlások pedig a lengyelek földjén fokozódtak először az elviselhetetlenségig. Ebben a sarkából kifordult világban élte le ifjúi éveit a száz esztendeje született szent pápa. Aki nemhogy elvesztette volna az iszonyat láttán a hitét, mint oly sokan mások, hanem inkább megerősítette, megacélozta azt. Ebben segítette katonatiszt atyja is, aki a Monarchia közös hadseregében szolgált. Mert a pápa szülővároskája, a húszezres Wadowice akkor az Osztrák Magyar Monarchia része volt, a szent pápa apja pedig előbb Ferenc József, majd IV. Károly katonája. Utóbbit pedig olyannyira tisztelte, talán éppen a mély vallásosságáért is, hogy a Karol nevet adta kisebbik fiának.

Karol Jozef Wojtyla Lengyelország újjászületésének idején jött a világra, s még ifjan meg kellett látnia pusztulását is. Hiszen a német haderő, minden hősies küzdelem ellenére, hetek alatt elfoglalta az alig húsz esztendeje haló poraiból feltámadt országot. Karol ebben az időben már egyetemista volt, és jóképű, nem is amatőr színjátszó. Emellett fizikumából adódóan is egy igazi „sportsman”. És mindezek mellett egy mélyen vallásos fiatalember, akiben érlelődött lassan a papi hivatás. Ami végül győzött a színpad, no és a sportok felett, bár ez utóbbi elfoglaltságot Szent II. János Pál hivatala alatt mindvégig odaadóan művelte. (És fellépésén, médiaszereplésein ott voltak a színpadon töltött évek is, magabiztos volt, ellenfelei szemébe nézett és nem jött zavarba.) Végül a német megszállás alatt, 1942-ben jelentkezett a titokban működő szemináriumba, és már az új, a vörös diktatúra alatt, 1946. november elsején, Mindenszentek napján szentelték pappá.

Igen, Karol atya, mint megannyi kortársa, honfitársa, cseberből vederbe esett, mert ahogy az egyik elnyomó elment, azon nyomban meg is érkezett lengyelföldre is a másik. De Karol atyának megadatott, hogy közben lássa a szabad világot, két évig Rómában tanulhatta a teológiát, ahonnan aztán 1948-ban tért vissza plébánosnak és egyetemi lelkésznek Krakkóba. És ezután kellett csak nagyon odafigyelnie, hogy azon a keskeny ösvényen, ami a lelkipásztorok számára a létező kommunizmusban adatott, biztosan mozoghasson. Úgy, hogy az elvtársak se törjenek az életére (lásd később Jerzi Poliełuszkó vértanúságát), de híveinek is adni tudjon. Legalább reményt, hogy ennek egyszer vége lesz. Már az erkölcsteológia professzora, mikor 1958-ban püspökké szentelik, hat év múlva pedig már Krakkó érseke. Amikor pedig 1978. október 16-án pápává is megválasztják, a hírre recsegni, ropogni kezdett a szocialista tömb. Pedig csak annyit mondott, hogy „Ne féljetek”, közben szeméből áradt a vidámság és a szeretet.

(A vasfüggöny leomlása után, 1991. augusztusában járt Karol atya pápaként Magyarországon, majd 1996 szeptemberében még egyszer. Az általa szenté avatottak (482 ember) között pedig volt két magyar is, IV. Béla Kinga nevű lánya, és Nagy Lajos király lánya, Hedvig, akit a lengyelek Jadwigának neveznek. Őt 2014. április 27-én avatta szentté utóda, Isten szolgáinak a szolgája, XVI. Benedek pápa.)

Borító: Nem tette a fejéra a pápák hármas koronáját (Csorba Győző Könyvtár CC BY-NC)