Négy oldalról is marcangolták az ország testét

Pálffy Lajos - 2021. november 9. 10:59

Még mielőtt belefognánk a Vörös Dunai Hajóhad, az egykori Dunaflottilla 1919-es harci cselekményeinek taglalásába, készítsünk egy rövid leltárt a rendelkezésre álló erőkről, no és a rendkívül rossz katonai helyzetről is. Amibe a Károlyi-féle hatalomgyakorlás felelőtlensége sodorta az országot.

1919 májusában talán csak nyugati határainkon nem állt még fegyveres haderő, ami bármely pillanatban hazákra támadhatott volna. Északon, a Felvidéken lendületesen folytatódott a Szibériát megjárt Cseh Légióból kinőtt csehszlovák haderő előrenyomulása. Ezek a cseh és morva legénységű, viszonylag fegyelmezett, és a Monarchia arzenáljából felszerelt egységek komoly ellenállást nem találtak, hiszen a frontokról hazaérkező, még fegyelmezett magyar csapatokat tudatosan szétzüllesztették. Csak olyan helyi akciók voltak, mint a védekezés Pozsony előterében, vagy a Kassáról induló páncélvonaté, amely pár tucat emberrel próbálta megállítani Trencsénnél a benyomuló, jellegzetes francia sisakkal ellátott csehszlovák oszlopokat. (A sokszoros túlerő végül legyűrte a vitéz magyarokat, a csatában két ifjú Görgey gróf is életét adta a hazájáért.) Így aztán az előrenyomulók lassan megközelítették a Dunát, amit az országuk határának szemeltek ki.

Délről az alakuló, a Korfu szigetéről visszatérő és újonnan toborzott, megint csak jórészt francia fegyverekkel ellátott szerb haderőre támaszkodó délszláv állam fenyegetett, akik előtt szegedi központtal némi francia alakulatok állottak. Keletről pedig 1918 késő őszétől a románok jöttek, akik a korábbi összeomlás ellenére csak össze tudtak szedni egy megszálló hadsereget. Igaz, mondjuk megfelelő lábbelit jórészt már Erdély területén szereztek be maguknak (néha még a tisztek is), de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy karácsonyra be ne vonuljanak Kolozsvárra. Mindezzel szemben Károlyiék, majd később Kun Béláék az első időkben nem tudtak kiállítani semmilyen értékelhető haderőt, erre majd májusig kell várni. Viszont ahhoz volt tehetségük, hogy akadályozzák az Erdély megtartásáért küzdő Székely Hadosztály ellátását, pedig ez az erő képes volt a sokszoros túlerő előrenyomulásának megállítására, lassítására.

Májusban aztán a Vörös Dunai Hajóhad is feladatot kapott, Pozsony és Szob között támadólag lépett fel a folyópartig előrenyomuló csehekkel szemben. A Duna alsó szakaszán, Uszódnál, Kalocsa magasságában és Baracsnál, Dunaújváros alatt aknazárakat telepítettek, amiket parti lövegekkel és géppuskákkal erősítettek meg. A parancsnokság Esztergomba tette át székhelyét, Dunaradványnál és Dunamocsnál (Neszmény magasságában, a túlparton) voltak előretolt hadállásaik. A dunai haderő ebben az időszakban négy monitorból, az ősöreg Marosból és Lajtából, a modernebb Szamosból és az Újvidékre átkeresztelt Innből állt. Ehhez járult még nyolc őrnaszád: a Compó, a Viza, a Csuka, a Fogas, a Komárom, amit korábban Störrnek hívtak. No és a Pozsony, ami Lachs néven futott, és még a „D” és „C” jelű őrnaszádok. Ehhez jött még tíz felfegyverzett polgári gőzös, aztán a Stefánia, a Sajó és a Berettyó gőzösök, mint ellátóhajók vagy tucat uszállyal együtt. Volt, maradt a Nagy Háborúból még legalább 15 felfegyverzett motorcsónak is, és egy kisebb búvárhajó.

Borító: Irredenta képeslap (Thúry György Múzeum CC BY-NC-ND)