NOSZF 100

Pálffy Lajos - 2017. november 7. 2:51

Éppen 100 esztendeje, hogy kitört a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom”, amiről régóta tudjuk, hogy se nem volt nagy, hiszen néhány száz, ezer fegyveres ember puccsáról beszélhetünk csak.

Októberi sem volt, pontosabban az volt a régi orosz naptár szerint, ami nem igazodott a világtrendhez. Szocialista pedig végképp nem volt, hiszen már az elejétől magasról tojt mondjuk az amúgy meghirdetett érdemek szerinti elosztásra. Végül forradalom sem volt, ahogy ezt már a „nagy” jelző kapcsán kifejtettem. Az viszont biztos, hogy a NOSZF-fal induló kommunista kísérlet áldozatainak száma százmillióra rúg, ezért hát soha nem szabad elfelejteni az ekkor történteket.

A „nagy napról” és a következő hetekről, hónapokról rengeteg szakmunka, visszaemlékezés és irodalmi alkotás is született, ha percről percre nem is, de nagyon jól ismerjük a történetet. És egy valamirevaló történelemtanár nem hagyja ki a sztorikat sem. Azt például, hogy a német titkosszolgálati segítséggel kényelmes emigrációjából hazakerült Lenin annyira félt a szovjetek összoroszországi kongresszusára igyekezvén, hogy egy revolvert csúsztatott a kabátzsebébe. Amit aztán el is loptak rendesen tőle a nagy nap végére. Tudjuk, hogy nem lőtt az Auróra, a Téli Palota elleni rohamot a nagy Eisenstein forgatta le statisztákkal pont három évvel az események után. Tudjuk azt, hogy nem volt harc, az épületet a katonai iskolások mellett egy női zászlóalj is védte, akiket az akciót vezető bolsevik parancsnoknak, Vlagyimir Antonov-Ovszjenkónak kellett kimenekítenie a pince cári pezsgőkészletétől lerészegedő ostromlók elől. Azt is hallottuk már, hogy néhány nap múlva Sztálin úgy lett nemzetiségi népbiztos, hogy keresett egy üres szobát a Szmolnijban, a kormány székhelyén, és kirajzszegezte az ajtóra, hogy NEMZETISÉGI NÉPBIZTOSSÁG.

És mindezen derülhetnénk is jókat, ha néhány hét után összedőlt volna ez az igazából amatőrnek mondható puccs. De nem dőlt össze, sőt, terjeszkedni kezdett, és 25 éve még a világ majd egyharmadát borította el úgy, hogy egy pillanatra sem mondott le a továbbterjedésről – lásd az afrikai és a Közép-amerikai történéseket. És hát ott van az a baloldaliak által folyamatosan megkérdőjelezett 100 millió holttest is, bár jó tudni, hogy e nagy összegzést éppen baloldali történészek végezték el. Talán úgy kellene elképzelnünk a 75 évet, mint egy Pétervárról terjedő lavinát, amit tényleg néhány tucat céltudatos ember indított el dezertált, parancsot már rég megtagadó, folyamatosan vedelő katonák segítségével. A mi tankönyveink még a munkásosztály nagy forradalmáról beszéltek, de hát tudjuk, hogy az orosz iparosodás meglehetősen alacsony fokon állt, az igazi tömegeket, a vallásos falusi muzsikok jórészét pedig vérrel és vassal kellett aztán évek múlva „forradalmasítani”. Viszont a kezdetektől fogva működött a megtorlás belső gépezete, amely előbb csak az ellent mondókat, majd már a kérdezőket, végül a gyanús hallgatókat is elsöpörte. Új arisztokrácia alakult a régi szisztematikus kiirtása után (Douglas Smith: Az orosz arisztokrácia végnapjai, Európa kiadó 2015) az oroszul is csak akcentussal beszélő Lenin és környezete pedig élet és halál ura lett egy rendkívül véres, öt éves polgárháború után a szent orosz birodalom felett.

És azt se felejtsük el, hogy már két év múlva ezek az eszmék és emberek 133 napra Magyarországon is hatalomra kerültek, hogy aztán 1945-től az orosz szuronyokra támaszkodva vagy 45 évig még a nyakunkon üljenek.

Borító: Úttörők ünnepelnek a keszthelyi színházteremben (MaNDA adatbázis)